Author: Ágnes Vad

Csordás Izabellával

Harmadik alkalommal, egyben a sorozatunk zárásaként beszélgettünk Csordás Izabella coah-csal, akivel az a közös bennünk, hogy mindketten egy sokak által irigyelt alkalmazotti létet hagytunk a hátunk mögött, és vállalkozóvá lettünk pár évvel ezelőtt. Izabella a közszférából, én a multivilágból érkezem. A beszélgetéseinkben betekintést engedünk a vállalkozóvá válásba, az ennek hátterében lezajló folyamatokba (1.bejegyzés), a kihívásokba, az előnyökbe, az igenekbe és a nemekbe (2. bejegyzés), és most arról beszélgetünk, hogy milyen tanácsokkal, ajánlásokkal látnánk el a kezdő vállalkozókat. Hangsúlyozzuk, hogy ezek a történetek rólunk szólnak, a javaslatok a mi tapasztalatainkon alapulnak, és ha a saját utadat keresed, akkor érdemes mindezt némi távolságtartással kezelni. Ha szeretnéd, coachként elkísérünk.

MIT TANÁCSOLNÁL AZOKNAK, AKIK VÁLLALKOZÁST INDÍTANÁNAK?
ÁGNES: Hogy mit tanácsolnék azoknak, akik most indítják a vállalkozásukat? Kizárólag olyasmit, amit én már kipróbáltam és bevált. Ez persze nem lesz garancia a sikerre, bár azt is tartják, hogy ’amit egy ember meg tudott csinálni, azt egy másik is meg tudja’ – azaz van olyan, hogy a ’siker receptje’. Persze az összetevők minőségétől még így is függ, hogy milyen ízű lesz a kész étel, így azt gondolom, hogy jó és érdemes a receptet pontosabban magunkra szabni.

Amit szívesen ajánlok kipróbálásra a kezdő vállalkozóknak, hogy fordítsanak elég időt és energiát arra, hogy tervezzenek. Tervezzék meg a mindennapjaikat, hogy milyen napi rutint akarnak felvenni, tervezzék meg azt, hogy hová akarnak eljutni 1/2/10 év múlva, hogy kivel akarnak ide eljutni, hogy pontosan hogyan érik el majd ezt a célt … a tervek nagyon segítenek! Legyen az akár egy darab papíron, vagy a számítógépen – az, hogy magad előtt látod, hogy mit is szeretnél és hogyan, az egyfajta ’parancs’ az agyadnak, hogy merre istartson – és amit az agyad diktál, azt fogod cselekedni… szóval nagyon is ér vizuálisan látni magunk előtt a céljainkat, így támogatva az agyunkat a megfelelő cselekvésre.
IZABELLA: Ez szuper tanács! Én az elején nem készítettem tervet mint te. Nekem a sok tervezéssel töltött munkaidő után az volt a nagy feladat, hogy megtanuljam meghallani és követni az intuíciómat. Így indítottam el például 2019-ben a MúzeumOD szervezetfejlesztéssel foglalkozó weboldalamat egy izgalmas pro bono kutatást követően. Egyszerűen kellett egy felület, egy online tér, ahol a vágyott szakmai identitásomat megálmodhatom, ami aztán persze engem köt, és ami egyben találkozási felületet is biztosít velem. Mindezzel egyáltalán nem akarom lebecsülni a tervezés jelentőségét. Szinte minden stratégiaialkotási workshopomon elhangzik tőlem, hogy a sikeres projekt kulcsa a jó és alapos előkészítés, ami jellemzően a projektre fordított energiák és idő 40-50%-át kiteszi. És én is tanulok: tavaly nyáron a Belső Hajtóerők marketingtervét, idén nyáron a 10 éves tervemet hoztam létre egy coach segítségével. Én nagyrészt vizuális ember vagyok, ilyenkor el is képzelem, hogy hogy nézne ki az a helyzet. Azaz lesz róla egy képem. És ez nagyon inspirál!

ÁGNES: Ez igen! Tetszik nekem, hogy kombinálod a tervezettséget az intuícióval! Nekem is nagyon fontos az, hogy ebben is egyensúlyt érezzek: azaz amellett, hogy fontos a tervezett szervezettség, legyen helye az intuíciónak is. Ezért is vallom azt, hogy a mély önismeret csak hasznunkra válik vállalkozóként is. Hiszen ahhoz, hogy tudjam mire van szükségem, ismerni szükséges magamat. Emiatt tanácsolnám azt minden most induló vállalkozónak, hogy gondolják nagyon végig, hogy mire számíthatnak maguktól, ha mondjuk ’nagyon beindul’ a biznisz, vagy ha éppen nem … fontos tudni magunkról, hogy ezek a helyzetek hogyan hatnak ránk, hogy pl. van-e ’hajlamunk’ az első nagyobb siker után ’hátradőlni és várni a következőt’, vagy ha nehéz a helyzet, akkor mire van szükségünk a továbblépéshez? Mert nem csinálni semmit szerintem sok esetben (nem mindig azért), de sokkal ’veszélyesebb’, mint hibásan cselekedni – mert ha cselekszünk, abban benne van az is, hogy akár jól is elsülhet, ám ha hibázunk, akkor abból meg tanulhatunk és már egy megváltozott kiindulóhelyzetet teremtettünk magunknak.

IZABELLA: Arról, amit mondasz, az jut eszembe, hogy tulajdonképpen jó meghatározni azokat az értékeket is, amelyeket minden körülmények között prioritásként kezelünk. Mint ahogy a szervezetfejlesztési folyamatokat is azzal a felütéssel kezdem, hogy definiálja a csoport, hogy melyek az értékei és melyek a működési alapelvei az ideális jövőbeli helyzetben. Tulajdonképpen ez az, ami bennem is zajlik körülbelül másfél éve. Én mélyebbre is ástam ebben, mert élveztem nagyon a felfedezést és a kutatást önmagamban: nem pusztán a Belső Hajtóerők kapcsán kerestem meg az alapértékeket, mint figyelem, jelenlét és empátia, hanem elkezdtem az integrált énem, azaz Csordás Izabella legfőbb működési szempontjait összegyűjteni. Ezt tavaly nyáron tettem meg először, és lett egy jó kis tizes listám. Erre került fel a megértés (érthetőség és egyértelműség), a kapcsolat, a hitelesség, a következetesség, az önrendelkezés, természetesség, rugalmasság, támasz, személyes felelősségvállalás. Most éppen ott tartok, hogy feldolgozom, hogy miben hogyan léptem előre, mi mennyire van még a szükségletlistám élén, mi kerülhet le onnan, vagy éppen mi kerül rá fel új elemként. És ez elvisz bennünket az önismeretig.

ÁGNES: Igen, én például gyakran érzem azt, hogy minden az önismeret felé visz! Mostanra azt vélem magamról, hogy elég jó önismerettel rendelkezem (és pont emiatt sejtem, hogy ennek a folyamatnak amúgy sosem lesz ’vége’), ezzel együtt is belefutok azért hibákba, pontosabban szólva hibázok. Valószínűleg már pont az önismeretem, illetve a realizálódó önértékelésem miatt egyre kevesebbszer vagyok ’túl szigorú’ magamhoz – korábban az apró botlásaimat (pl. gépelési hibát vétettem a nyilvánosan publikált posztomban) is tragikusként fogtam fel és ostoroztam magam érte. Mostanra ez sokat szelídült bennem, bár a környezetem továbbra is bíztat, hogy merjek még elfogadóbb lenni magammal és a hibáimmal. Mindezek miatt már kevesebb dolgot címkézek ’hibának’, sokkal inkább emberinek érzem magam tőlük azzal együtt, hogy viselem a következményeit. A legutolsó ’hiba’, ami most eszembe jut, az a karantén kapcsán történt: túlhajtottam magam. Pont úgy, ahogy korábban, a multinacionális évek alatt. Annyira figyeltem másokra, hogy másokkal, a családommal, az ügyfeleimmel, a vállalkozásommal mi történik, hogy magamra már nem jutott semmi idő és figyelem sem – csak azon kaptam magam, hogy a karantén 5. hetében egyszer csak a ’semmiből’ kezdtem zokogni. Ez volt a ’jel’, hogy itt valami olyan történik velem, ami azt mutatja: nem vagyok oké.

IZABELLA: Milyen jó, hogy meghallottad ezt a jelet, és hasznosítani is tudtad a tapasztalásodat!

ÁGNES: Igen, én is hálával gondolok arra, hogy ez alkalommal már tudtam értelmezni a testem reakcióját és onnantól kezdve jobban odafigyeltem magamra. Ebből is látszódik, hogy mennyire fontos az, hogy még a legnehezebb időszakokban se felejtsünk el magunkra és a magunk igényeire IS figyelni – ami nem ’önzőség’, hanem sokkal inkább a hosszú távú életben maradás titka.

IZABELLA: Két, számomra fontos dolgot említesz: a hibázás kezelése és az önzőség, de hadd fordítsam ezeket át. A „hogyan bánok a hibáimmal, mit kezdek velük?” kérdés kapcsán előjön bennem az önempátia kérdése: tudok-e odaforduló minőségben lenni magammal kapcsolatban is, és ez szerintem vállalkozóként különösen nagy kérdés: hiszen ez a hosszútávfutó harca: egyedül van, nincs mellette a munkatárs, aki támaszt ad, a főnök, aki irányt mutat vagy bíztat (jó esetben). Tudom-e integrálni magamba ezt a megtartó mentalitást, amit ezek a minőségek képviselnek? Ez nagy vállalkozói kihívás. A másik kérdéskör az a priorizálás, bevallom, ebben nekem is van még mit fejlődnöm, és nem győzöm tudatosítani magamban, hogy ahhoz, hogy az általam működtetett dolgok jól menjenek, elsősorban nekem kell jól lennem. És ez most nagybetűs KELL, hiszen szerintem alapfeltétel.

ÁGNES: De jó gondolatok ezek is! Az jutott eszembe, hogy a ’Jól vagyok, oké vagyok’ – mondatokat könnyebb mondani, mint valójában megélni, nekem ez a tapasztalatom. Békében lenni azzal, hogy ’nem vagyok kész’, hogy mindig van előre és tovább is, ám ahol most vagyok IS ELÉG JÓ – ez pedig már igazi művészet az én szememben. A múltbeli énemhez képest egyre többször vagyok ELÉG JÓ magamnak, ám amíg menten hozzá is teszem, hogy ’van hová fejlődnöm’, már ki is jöttem ebből az ’elég jó’ állapotból … Örülni a most-nak, benne lenni a pillanatban – ezekre engem a meditáció tanít, amit közel 5. éve gyakorlok. Nekem nagyon sokat segít a mindennapi egyensúlyom megtartásában – ahogy abban is, hogy ha ez nem jön össze, ne „essek magamnak”. Ezek miatt azt gondolom, hogy nagyon jó, ha egy vállalkozó is tud így kapcsolódni magához, hogy meg tudja élni a helyzetet olyannak, amilyen. Ebben a meditáció nagyon sokat segíthet neki.

IZABELLA: A sikeres vállalkozó általában jó marketinges – többször hallottam már ezt a mondást. Én magam ambivalens viszonyban vagyok a saját marketingemmel, ugyanakkor látom, hogy ebben a hatalmas információs zajban, amiben élünk, ez kulcsfontosságú. Ági, jól tudom, hogy ezek szerint te előnyben vagy?

ÁGNES: Ezt a mondást eddig nem is hallottam! De ahogy belegondolok, találok benne ’igazságot’. Én közel 20 évet a marketing területén dolgoztam, és marketingvezető-szakértő a végzettségem is. Szóval elég komfortos vagyok azt mondani magamról, hogy értem a marketinget, látom a hasznát is és jó pár eszközt is ismerek, amivel megvalósíthatom azt. És ez a tudás nekem nagyon jól jött a vállalkozásom indításakor (meg utána is)! Sokkal magabiztosabban álltam neki a saját honlapomat megálmodni és megtervezni, majd aztán kivitelezni, nem tartom ’ördögtől valónak’ a reklámozást sem, és pontosan tudom, hogy az énmárka fontossága miért olyan kiemelkedő egy vállalkozó esetén (és amúgy bárkinek, aki a szakmaiságát szeretné ’közhírré tétetni’). Nem idegenek a szakzsargonok, a szakmai eszközök, otthonosan mozgok a tartalomgyártásban, az arculattervezésben, komplett marketingkommunikációs kampányok, stratégiák megtervezésében és kivitelezésében, kifejezetten szeretem a ’design’ típusú munkákat és mindent, amiben a kreatív oldalam érvényesülhet. Mivel 20 éve ebben vagyok, nekem ez a ’bázis’ – ahol jól érzem magam és a mai napig szívesen foglalkozom vele.

IZABELLA: Ezt őszintén irigylem!

ÁGNES: Ám nekem is fel kellett ismernem nagyon hamar, hogy ez nincs mindenkivel így. Sokaknak ’kínai’ a marketing és egész egyszerűen tanácstalanok, hogy mit is kéne ’marketing gyanánt csinálni’ – vagy ha ötletük van is, akkor vagy a tapasztalatuk, vagy még a bátorságuk is hiányzik. Szóval igen, azt érzem, hogy nekem a marketinges hátterem nagyon hasznomra van és az induláskor ez mindenképp előnyöm is volt. Csak úgy, mint a vezetői hátterem, a nemzetközi munkatapasztalatom, az online világban való jártasság is – és még személyes krízise(i)m is.
Azt szoktam gondolni, hogy mindezek nélkül nem lennék az, aki most vagyok és nem tartanék ott, ahol épp tartok – és legyen az bárhol is. Hálás vagyok a korábbi énemnek és múltamnak az összes tapasztalásért és igyekszem a tanultakat a legjobban alkalmazni a jövőben! És azt is hiszem, hogy erre mindannyian képesek vagyunk… lényegében mindegy, hogy ’mivel érkezünk’ a vállalkozói lét startvonalához, mert leginkább rajtunk múlik az, hogy mihez kezdünk bármivel is, ahogyan az is bennünk dől el, hogy akarjuk-e …
Ha igazán és szívből (is) akarjuk, akkor az a legjobb, amit magunknak kívánhatunk – és ezt kívánom mindazoknak, akik most kezdik a vállalkozói lét csodás, néhol rögös útját.

IZABELLA: Ezzel a remek szummázattal tulajdonképpen az önismeret fontosságához kanyarodtunk vissza. Emlékszem, amikor több mint egy évvel ezelőtt pont az említett MúzeumOD terveim kapcsán coacholtál, és ügyfélként én erről most beszámolhatok. Nagyon emlékszem a beszélgetésünkből arra, hogy siránkoztam, hogy mi minden tapasztalásom nincs, ami most milyen jól jönne. Erre te ráirányítottad a figyelmem arra, hogy mennyi minden viszont van. Ráláttam a gyökereim megtartó erejére. Ezért nagyon hálás vagyok neked! Hiába is teszem fel vagy két éve nap mint nap magamnak a kérdést Edith Eva Eger nyomán, hogy Mi most a lehetséges? És hiába szándékozom minden pillanatban a lehetséges megragadására, azt ebben a fenti alkalomban is megtapasztaltam, hogy túl sok agyalás sokszor inkább távolabb visz a lehetőségtől. Ilyen esetekben, azt hiszem, jó tanács lehet coachhoz fordulni. Nekem legalább is bevált! És az élet úgy tűnik, vissza is igazolja azt, amit te is mondasz, amit én az elmúlt évben megtapasztaltam: az a sokminden, ami a puttonyomba került, egyedi készség- és tudáshalmazzal ruház fel. Vállalkozóként ebből szép a legtöbbet kihozni.

VÉGE

Ha épp azon morfondírozol, hogy vállalkoznál, akkor mindenképp olvasd végig a teljes beszélgetéssorozatot. Itt találod a kezdetekről (1.) és a kihívásokról (2.) szóló bejegyzést.

És ha már így eljátszottál a gondolattal, hogy vállalkozó legyél, akkor oszd meg velünk, hogy mi az a 3 dolog, ami miatt még nem léptél be a vállalkozói létbe! Ha megírod, szívesen felvesszük veled a kapcsolatot egy nulladik, ingyenes coaching beszélgetés egyeztetéséhez. És együtt meglátjuk, hogy megyünk-e tovább, hogy megyünk tovább.

Csordás Izabellával

Az előző alkalommal a vállalkozói lét kezdeteiről beszélgettünk Csordás Izabella ACC coach-csal, coaching szemléletű mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakemberrel. Az alábbi beszélgetésünket Izabella honlapján is megtaláljátok, fogadjátok nálam is szeretettel! 🙂

Ezúttal egy kicsit tovább megyünk: a vállalkozói lét számunkra megjelent legfőbb kihívásairól, a vállalkozói lét legfőbb vonzerejéről olvashatsz alább a mi olvasatunkban. Mire mondunk igent? Mire mondunk nemet? Olvasd el, és közben mérlegeld, hogy benned vajon ez hogy áll!

MI AZ, AMI VÁLLALKOZÓKÉNT SZÁMODRA A LEGFŐBB KIHÍVÁS?

ÁGNES: Előzőleg beszéltem arról, hogy milyen megrögzült gondolkodást mutattam azzal kapcsolatban, hogy én leszek-e vállalkozó, és hogy évekkel ezelőtt mennyire eltoltam magamtól ezt a lehetőséget. Mostanra már azt mondom róla: hogy ez egy életforma, mely tudatos döntéseken és szabad választásokon alapul. Mennyivel jobban hangzik már így, nem? Naná, hogy szívesebben van az ember egy ilyenben, mint a korábban alkotott riasztó, álmatlan éjszakákban gazdag képzetben!

IZABELLA: Igen, ezzel egyetértek. Pont az elmúlt napokban ültem le a férjemmel átbeszélni, hogy hogy alakulnak szeptember első hetei az iskolakezdéssel, az óvodakezdéssel, a home office-szal és az én munkámmal, merthogy négyünk életét két intézménykezdéssel megszervezni önmagában komoly logisztikai kihívás. Ebben a beszélgetésben pont ez volt az egyik konklúzió a részemről, és ez volt az, ami számára is érthetőbbé és talán elfogadhatóbbá is tette az én spontánabb, és számára átláthatatlanabb munkaszervezésemet: én vállalkozó vagyok, és másképp működöm, mint ő alkalmazottként. A természetem egyébként is alapvetően hozza a sokfelé figyelést és alkalmazkodást, de vállalkozónak lenni egy alapjáraton nyitottabb (pesszimista verzióban, ami nem az enyém, mondhatnánk: kiszolgáltatottabb) állapot arra, hogy mit hoz a környezet, az ügyfelek, a projektek, és egy folyamatos keresés, hogy mindehhez én hogyan tudok alkalmazkodni.

ÁGNES: Igen, a nyitottság és a kiszolgáltatottság két eltérő érzést idéz. Pont ezt szeretném én is hangsúlyozni: mint általában semmi sem, a vállalkozói lét sem fehér vagy fekete. Nem csak ’a rózsaszín vállalkozói lét’, ’a magam ura vagyok és szabad vagyok’ feeling van jelen. Az ’új életemben’ van minden más érzet is – mégis, ami miatt mindennap igent tudok mondani arra, hogy folytatom a vállalkozói utamat és fejlődöm tovább, mint vállalkozó, az az, hogy megélhetem azt, ami nekem fontos: fejlődőm, szakmailag és emberileg is; magam hozhatom meg a döntéseimet (amik ettől még lehetnek jók is meg rosszak is), azt csinálom ’munkaidőben’, amit élvezek és jó is vagyok benne: emberekkel alakítok ki olyan kapcsolódást, mely lehetővé teszi számukra, hogy a maguk legjobbjai legyenek; hogy reggel el tudom vinni a fiamat a suliba, és érte is tudok menni; hogy több a közös időnk; hogy tartalmasabban tudok kapcsolódni a környezetemmel, hogy mindezekkel együtt naponta teljesül az ’elégedett vagyok azzal, ami pont most van’ érzet.

Vad Ágnes Coach

IZABELLA: Ahogy mondod, Ági: tudatos időgazdálkodás, sokszor tudatos lemondás, vagy tudatos vállalás – ezek bennem is felerősödtek, és ezzel a tudatossággal tulajdonképpen a minőségek értelmeződnek újra: számomra például megszűnt a jó vagy a rossz kategória – valószínűleg az EMK (erőszakmentes kommunikáció) alkalmazása is hozza ezt, és ezzel együtt felhangosodott a felelősségvállalás: minden pillanatban felelősséget vállalni a cselekedeteimért: a döntéseimért (akárhogy is ítélik meg mások), a cselekedeteimért és ebben transzparensnek lenni általában, de a legszűkebb környezetem felé kifejezetten. Sokkal erősebb lett bennem az is, hogy mindennek meglássam a lehetséges hasznosulását az életemben. Például két éve nagyon haragudtam arra, hogy egy konkurens ellopta az ötletemet. Napokig főttem a levemben, míg feltettem magamnak a kérdést: mit tanulhatok én abból, ahogy ezt ő csinálja? Megláttam a lehetőséget, a düh eltűnt, és emelt fővel és remek eredményekkel léptem tovább ebből a helyzetből. Bennem is egy megelégedettség alakul ki olyankor, amikor tanulok abból, ami van.

ÁGNES: És hogy ez az elégedettség érzet teljesülhessen, ahogy te is mondod, tudatos elhatározásokra és döntésekre is szükség van – számomra ilyen például az, hogy meghúzom a munkanap határait és nemet mondok olyan felkérésekre, amik azt igényelnék tőlem, hogy a közös családi időnkből vegyek el. Ezt már nem teszem – korábban rendszeresen tettem és azt tanultam meg, hogy ez hosszú távon megbosszulja magát. Sokkal jobban és tudatosabban figyelek a munka-magánélet egyensúlyra és ez leginkább azzal jár, hogy már jobban ismerem a határaimat, hogy mi a fontos nekem és merek nemet is mondani. Megjegyzem magamnak: ebben azért még tudok fejlődni…

IZABELLA: Ez egyébként is divatos téma, de nem ezért bólogatok veled. Én is a vállalkozóvá válással tanulok egyre többet a munka-magánélet egyensúlyról. Elvitathatatlan, hogy én alkalmazottként ezt az egyensúlyt könnyebben megtaláltam, amikor azért volt egy tól-ig határa a munkanapnak. Amióta vállalkozó vagyok, azóta „élek”. És ebben az életben nehezen tudom elhatárolni azt, hogy mit teszek a saját, a családom és mások örömére. Tulajdonképpen a családom, a gyerekek körüli anyai teendők segítenek abban, hogy jobban meghúzzam ezeket a határokat: időben is, ugyanakkor anyagilag is. Az időm és energiám érték. És nekem ez utóbbi volt egy nagy tanulás. Korábban már említettem, hogy én a közszférából, a múzeumi világból jövök, ahol nagyon sokszor tapasztaltam azt a mentalitást, hogy szívességből végeznek el egy feladatot a kollegák. Amióta vállalkozó vagyok, azóta is többször kerültem abba a helyzetbe, hogy szívességből kértek fel előadást tartani, tanácsot adni, vagy egyéb feladatot elvégezni. Előfordult, hogy elvállaltam, de olyan szívességtételi elvárásszaga volt számomra ezeknek az alkalmaknak, hogy akkor megértettem azt, hogy mi van a feldúltságom mögött: nem lehet szerelemből megélni, ahogy én sem kapok szívességből kenyeret a boltban. Mondom ezt úgy, hogy tudatosan vállalok alkalmanként pro bono feladatokat. Ekkor alakult ki bennem az a határozottság, hogy elkérjem az időm és a munkám árát: miért végezhet el egy egyébként közalkalmazott szívességből egy feladatot nem szigorúan munkaköréhez tartozó ügyben munkaidőben, és miért várják el tőlem vállalkozóként, hogy ingyen dolgozzam, hiszen nekem a felkészülést senki nem téríti meg, ahogy az ott töltött időmet sem? Egy ilyen alkalom volt a nagy tanítóm, hogy hogyan és miért mondjak nemet. Ez számomra egy komoly önismereti út: a sarkamra állni, és megmondani, hogy mennyit érek én – aki a nem fizetett szabadságát, a továbbképződésének a díjait, a működési költségeit is ki szeretné termelni a napi betevő mellett.

Csordás Izabella Coach

ÁGNES: Igen, nagyon jó az, ha az ember megtalálja azt az egyensúlyt, amiben tudja és objektívan is elismeri a saját értékeit és azt is, hogy az mennyit ér forintosítva – és hogy szabadon dönthet arról, hogy kinek és milyen formában teszi mindezt elérhetővé.

IZABELLA: Emellett pedig még egy dolog eszembe jut, ami a felelős vállalkozói magatartáshoz kapcsolódik bennem, és az elmúlt két évben sokszor szembe jött: a hitelesség. Ez a téma nagyon foglalkoztat, ezért is született meg ez a blog, ezért is beszélgetünk most mi itt. Vállalkozóként pedig sok minden letisztult bennem: milyen projektre mondok nemet, milyen játékszabályokra mondok nemet. Ebben is sok a kihívás, hiszen nincsen kötelező, csak a bevételi nyomás, ugyanakkor a szakmai hitelességem mindennél fontosabb lett.

ÁGNES: Amellett, amit említesz, én még azt az ’állandó készenlétet’ érzem kihívásnak, amit a vállalkozói lét valahol megkíván (a mértéke azért még mindig függ tőlem!) -, a minap fogalmaztam úgy az egyik kolléganőmnek, hogy ’fárasztó ám mindig vadászni’ – azaz kimerítő non-stop arra törekedni, hogy minden hónapban meglegyen az az ügyfélszám, ami biztosítja a megélhetést is. Azt érzem, hogy meg is érkeztem arra a pontra, amikor komolyan végiggondolom azt, hogy mit szükséges máshogy csinálnom, hogy ezt ’energia-barátabban’ élhessem meg. Már volt alkalmam túlhajszolni magam és szinte végletekig kimeríteni az erőtartalékaimat – és túl rossz volt ahhoz, hogy most vágyjam nagy ívben elkerülni azt. Work smart not hard – ezt mondja a művelt angol (Dolgozz okosabban, ne keményebben – avagy többet kevesebbel) és jelenleg ennek a koncepciónak a kidolgozásában vagyok. Pár hónap múlva talán el tudom mondani, hogy sikerült-e megvalósítanom.

IZABELLA: Úgy hangzik, mintha valamire készülnél!

ÁGNES: Igen is, meg nem is. Ez alatt azt értem, hogy az elmúlt pandémiás időszak engem is meghívott mérlegelésre, hogy mi az, ami jól ment, mi az ami nem, és hol, miben tudnék még nyitni, fejlődni és esetleg mi az, amibe már ne fecceljek időt, pénzt vagy energiát. Ez egy alapos helyzet- és tevékenységelemzés, ami megmozgatja az agytekervényeimet, késztet arra, hogy utánajárjak dolgoknak, és lehetővé teszi azt is, hogy megfigyeljem magam, hogy mire is van szükségem és kövessem a ’belső hangom’ igényeit, vágyait is. Amolyan ’finomhangolásban’ vagyok, erre utaltam, amikor azt mondtam az előbb, hogy pár hónap múlva el tudom mondani, hogy ez hogyan is sikerült. És egyébként pont ez az, amit amúgy nagyon szeretek a vállalkozói életformában – nekem ez a ’szabadság’, hogy mindezt megtehetem és folyamatosan optimalizálhatom a helyzetemet, amiről (javarészt) szabadon dönthetek.

IZABELLA: Muszáj lecsapnom ezt a magas labdát: én ezért választottam a Belső Hajtóerők fantázianevet. Az Érzelmi Intelligencia Coaching definícióját hozom: “a belső hajtóerőnk azt jelenti, hogy mennyire hiszünk magunkban és a képességeinkben a céljainkkal kapcsolatosan. Az önértékelés és a magabiztosság egybegyúrva: mennyire hiszünk abban, akik vagyunk, és amit teszünk.” A vállalkozói léttel valami olyan belső felszabadultságot tapasztaltam meg – persze miután megküzdöttem a különféle bizonytalanságokkal, amikről már beszéltem, hogy megéreztem azt, hogy ez valami univerzális érték, ami mindannyiunkban lehetséges. Szerencsések, akik alkalmazottként is megélhetik ezt, és vannak, akik egy vagy több váltás után jutnak ide: ahogy én is. Én ezt szeretem a legjobban a vállalkozói létben: valójában legtisztább belső késztetéseimhez kapcsolódhatom, a kitűnő tanuló lét levetkőzése után megtanultam nemet mondani a társadalmi konvenciókra (legyen rendes munkám), és önrendelkezést gyakorolhatok nap mint nap (nagyon megszerettem ezt a szót, amit 39 évesen tanultam meg az EMK-ban): azaz a saját vágyaimat saját erőforrásból valósítom meg. 

A következő és egyben záró alkalommal arról beszélgetünk Izabellával, hogy milyen tanácsokkal látnánk el a kezdő vállalkozókat, milyen hibák elkerülésére intenénk őket. Ha érdekel, tarts velünk!

Ha pedig már most átgondolnád, hogy Téged mi tart vissza, hogy azt az életet éld, amire vágysz, akkor gyere, hívlak egy díjmentes 60 perces coaching beszélgetésre Téged is!

IDŐPONTFOGLALÁS

Csordás Izabellával

Izabella coaching szemléletű mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakemberrel beszélgettünk a vállalkozóvá válásunkról. Az alábbi beszélgetésünket Izabella honlapján is megtaláljátok, fogadjátok nálam is szeretettel! 🙂

A kezdetek…

Ahogy beszélek régi munkatársakkal, vagy kapcsolatba kerülök az alkalmazotti létemből ismert szervezetekkel, azt tapasztalom, hogy a vállalkozói lét megítélése különösen ambivalens. Vannak a sóvárgók, irigykedők: akik a szabadságot, a kötetlen időbeosztást, a rugalmasságot és a magas jövedelmeket látják benne. Aztán vannak a távolságtartók, távolról csodálók: ők leginkább a bizonytalanságot nem tudják elképzelni, ami ezzel a működési formával jár.

Izabellával mindketten egy sokak által irigyelt alkalmazotti létet hagytunk ott, és váltottunk. Mindketten vállalkozóként dolgozunk, akkor is, ha nagyon más közegből jövünk: Izabella a közszférából, én a multivilágból érkezem. Alább mélyebb betekintést engedünk a vállalkozóvá válásba, az ennek hátterében lezajló folyamatokba, a kihívásokba, az előnyökbe, az igenekbe és a nemekbe. Három részletben jelentkezünk majd. Íme, az első rész.

MIKOR ÉS MINEK A HATÁSÁRA FOGALMAZÓDOTT MEG BENNED, HOGY VÁLLALKOZÓ LESZEL?

ÁGNES: Jó kérdés! Még pedig azért, mert képzeld, én körülbelül 35 éves koromig (most 42 vagyok) fennhangon hangoztattam, hogy ’én soha nem leszek vállalkozó! Már így sem alszom éjszakánként a rám szakadó felelősségtől a cégnél, hát mi lenne velem akkor, ha a saját cégem lenne és azért kellene teljes felelősséget vállalni?!’ – ennyi idő távlatából és több száz óra coaching tapasztalás után már sokkal jobban látom, hogy a felelősséggel voltak ’bajaim’ 😊. Akkoriban azt gondoltam, hogy csak úgy lehetek felelősségteljes, ha ’szétstresszelem’ és agyonhajtam magam, ráadásul teszem ezt örömtelenül, majd a fáradságtól kimerülten meredten bámulom a plafont éjjelente, mert úgysem bírok aludni. Ezt gondoltam, mert javarészt ezt láttam a környezetemben: hogy csak vért izzadva, kemény munkával lehet ’sok’ pénzt keresni és ’normálisan megélni’. Emiatt a vállalkozói lét meg sem tudott teremtődni az elképzeléseimben, mint alternatív élet-, lét- és megélhetési forma.

IZABELLA: Milyen érdekes, te a munkába való belefásulásból indultál, és a felelősség bizonytalanított el. Én ehhez képest egy furcsa megengedő szervezeti kultúrából jövök: a 10 éves közalkalmazotti létben nagy szabadságot tapasztaltam meg. Számos ötletemet meg tudtam valósítani: a szervezetben egy új osztály és egyéb, a területünkön mintaadó projektek nőttek ki a kezem alatt. Ezekre büszke voltam, jó volt, hogy hagyták, de vállveregetés nem járt érte. Az elismerést külföldi konferenciákon termeltem be, és így utaztam fel-le a kiégés-görbémen. Hol belefásultam, hol a külföldi impulzusokból feltöltve energikusan dolgoztam tovább. Az eredmények után azonban én nem tudtam hátradőlni a székemben, hogy köszönöm ennyi. Megtehettem volna, mert a közeg adta magát. Mielőtt tovább folytatom, te hogyan lettél mégis főállású vállalkozó?

ÁGNES: Ehhez ’kellett’ nekem egy magánéletbeli krízis (volt több is, de a válásom ’tette be a kaput’), ami arra kényszerített, hogy gyökeresen átgondoljam az addigi életemet és szembenézzek azzal, hogy ki vagyok én. Addig a pontig csak egy elképzelésem volt önmagamról, az is javarészt mások véleménye volt rólam. Talán ezért is volt olyan megrázó számomra, hogy amikor először maradtam magamra a családi háznak szánt házunkban, akkor szó szerint összerogytam a kétségbeeséstől, mert úgy éreztem, hogy ’én senki vagyok’ a másik ember (férj) biztos támasza nélkül. Fájóan nagy fekete lyuk lettem saját magamnak, amiben elég rossz volt lenni ahhoz, hogy másfél év ’fekete lyuk-lét’ után pszichológus segítségét kérjem. Ez az életem egyik legjobb döntésem egyike volt! Az ő segítségével sikerült megismerkednem és megbarátkoznom saját magammal, sikerült megértenem a működésemet, hogy miért futhatott zátonyra a házasságunk és abban nekem hogyan volt szerepem – és életemben először kezdtem biztosabban tudni, hogy ki is vagyok én! Érdekes módon (vagy nem), amint kezdtem magamra találni, úgy ismertem fel azt, hogy a korábban nagyrabecsült és imádott munkahelyem és munkaköröm nem tesz elégedetté sem, boldoggá meg pláne. 2016-2017 volt az az időszak, amikor már meg tudtam magamtól azt kérdezni, hogy pontosan mi miatt nem vagyok elégedett és ha ebben nem lelem az örömömet többé, akkor miben? Így történt, hogy kb. fél év alatt felmértem azt, amit mindig is nagyon szerettem a vezetői munkakörömben, pontosan megértettem, hogy mi az, ami fontos nekem, hogy mi az, amitől örömet érzek és azt is, hogy ehhez mire és kire van szükségem.

IZABELLA: Ez úgy hangzik, mint egy érési, tudatosodási folyamat.
ÁGNES:Igen, a coaching nyelvén ezt úgy mondanám, hogy az értékeimet és az erőforrásaimat megismertem, és megtanultam a magam működését annyira, hogy mindezt a saját szolgálatomba és az életem minőségének javítására fordíthassam. Így született meg bennem az, hogy én az emberek -potenciáljával, a bennünk rejlő belső erő feltárásásával szeretnék foglalkozni coachként – mindezt vállalkozóként!

IZABELLA: A magánélet nagy alakítója az életnek – sokszor másodhegedűsnek tekintik, pedig… Nálam is sokat számított a magánéleti szál: a férjem és a kialakult anya-szerepem. Ugyanis megismerkedtem a férjemmel, aki multiban dolgozó IT-sként többször megjegyezte, hogy milyen jól érezném magam egy multiban. Akkor erre én legyintettem. Ezt sosem próbáltam ki, eleinte idealistaként elveim voltak, hogy én értéket akarok teremteni, aztán már nehéz lett volna a családalapítás idején egy ilyen váltás. Több ötletem volt, ami a költségvetési szervben nem tudott megvalósulni, egyszerűen túlfeszítette volna a kereteket, ezt nem könnyen fogadtam el. Akkor sem, ha elvétve pozitív visszajelzést is kaptam a szervezeten belül a munkámról. Egyszer a hierarchiában felettem álló kollega megjegyezte a fundraising projektünk kapcsán, hogy amihez hozzányúlok, abból pénzt csinálok. Ezt bizalomként éltem meg. Szerettem volna az időközben kimunkált szervezetfejlesztő oldalamat is kipróbálni. Erre azonban akkor nem volt fogadókészség a szervezetben. Egy engem is érintő szervezeti átalakítás pedig több olyan helyzetet teremtett, amivel nem értettem egyet, és amiben kényelmetlenül éreztem magam. Sokszor sírva jöttem haza, és a férjem kérdése döbbentett rá arra, hogy baj van: „Izu, mi történt? Te imádtad ezt a munkát.” Ennek a tükörnek a segítségével észrevettem, hogy gyors csapáson vagyok a kiégés felé, egész pontosan egy értékválságban voltam: ha maradok, az olyan értékekkel való azonosulást jelent, amik akkor fizikai szinten görcsbe rándították a gyomromat. Ha megyek, akkor a biztonság veszik el az életemben. Sokat beszéltünk erről. Akkor már mentálhigiénés szakemberként pontosan láttam, hogy miben vagyok. A férjem támogatta, hogy kilépjek. Én aggódtam, de a szabadesést választottam. Ekkor született meg a döntés, hogy felmondok. Sikerült akkor egy biztonsági szálat megtartani, és egy projekt vezetésében megmaradni, ami jó fogódzó volt, és büszke vagyok erre a fokozatos elválásra. Itt már nem voltam kitéve a szervezeti viszonyoknak. Ekkor artikulálódott bennem az, hogy olyan munkát végezzek, ahol az energiáim nagyobb része az emberek, a szervezetek fejlesztésre fordulhat, és ahol megtapasztalhatom azt, hogy amit teremtek, az értékes: elismerésre és az ötleteim megvalósításába vetett bizalomra és esélyre volt szükségem. Erre mondtam igent.

TE A DÖNTÉSTŐL A MEGVALÓSÍTÁSIG MILYEN LÉPÉSEKET TETTÉL?

ÁGNES: A lelki-szellemi felkészülésemet a tettek követték: elvégeztem egy nemzetközileg akkreditált közel 1 éves business coach képzést 2017-ben; kigondoltam egy 12 hónapra szóló tervet 2018-ra, melynek az volt a célja, hogy szépen, fokozatosan, kivonuljak a multinacionális életből és a magam lábára álljak, mint vállalkozó. A 12 hónapos tervemet úgy építettem fel, hogy az ’ellenállhatatlan ajánlat’ legyen a cég számára, hogy legyen számukra annyira hasznos és értékes, hogy tudjunk közösen dolgozni a megvalósításon és megérje nekik ’projekt gázsit adni rá’ – amit én nem titkoltan a vállalkozásom indítására és egyben 16 hónapos tartaléknak szántam. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ebben a tervben nem csak teljes támogatást kaptam a főnökömtől és a vállalat vezetőségétől, hanem sikerült kiválóan véghez vinni, pontról-pontra megvalósítani, így büszkén, hálával és emelt fővel tudtunk egymásnak búcsút inteni 2018. december végén.

Már talán ebből is érződik, hogy szeretem a komoly, az életemre ható döntéseimet alaposan átgondolni és maximálisan előkészíteni. Talán emiatt is van az, hogy azóta eltelt másfél év, mint főállású coach-vállalkozó, és azt érzem továbbra is: ez az, amire vágytam! Így képzeltem el magamnak a vállalkozósdit és most azt is élem! Érzek elégedettséget és boldogságot, csakúgy mint szenvedélyt – imádom! Persze ne gondolja senki, hogy másfél éve egyetlen rossz, vagy nehéz pillanatom sem volt. Még álmatlan éjszakáim is voltak azóta! És ezzel már semmi gond nincs – nekem nincs gondom vele, mert megtanultam azt, hogy az életem tőlem olyan, amilyen. Azaz én döntöm el, hogy hogyan érzem magam az adott helyzetben és azt is megértettem, hogy az élet az nem ’csak ilyen’ vagy ’csak olyan’. Természetes, hogy voltak, vannak és lesznek is nehéz napok és helyzetek és ezekkel nehéz érzetek is járnak. Örömmel látom magamról, hogy ezeket egyre jobban tudom kezelni.

IZABELLA:Ugyanott végeztünk coachingot, és az egyik videós coaching napon találkoztam veled először, ahova támogatni jöttél minket. Akkor nagyon messzinek tűnt, hogy majd egyszer én is coach leszek. Nálam azonban nem a coachinggal folytatódott a történet.

Újból a magánélet hozott egy fordulatot. Ugyanis a felmondásomat követően várandós lettem a kisfiammal 2016-ban. Még a szülés előtt kaptam egy párhónapos szervezetfejlesztési projektet egy múzeumban, de a szüléssel ennek sajnos vége szakadt. Úgy éltem meg, hogy míg egykori egykeként teljesül egy álmom, és kétgyerekes anya lehetek, addig szakmailag parkolópályára kerülök. De nem vagyok az a matróna típus, aki ebben ki tudja élni magát. Mondom ezt úgy, hogy sokszor emiatt bűntudat is volt bennem, és tisztelem azokat az anyákat, akik képesek a gyermekeik mellett kiteljesedni. Az első gyermekem mellett én a mentálhigiénés és szervezetfejlesztő posztgraduális képzést végeztem el, a másodikat szoptatva pedig coaching képzésre iratkoztam be. Akkor úgy gondoltam, hogy az én kompetenciáimat ez a szemlélet, ez a tudás egészíti ki a legjobban, és így lehetek még hitelesebb támogatója az egyéni és szervezeti változásoknak. Örülök, hogy hallgattam a megérzésemre, mert saját életem szempontjából is szemléletformáló volt ez a képzés. Azt hiszem, a házasságomat is sikerült megmentenie.
Aztán ahogy nőtt a kisfiam, kerestem újabb lehetőségeket, és elkezdtem elindulni az álmaimat követve: kiadtam két coaching szemléletű könyvet: a Kismamanaplót és a (Meny)asszonynaplót. Ezekre kifejezetten büszke vagyok, mert a saját magánéleti tapasztalataimat tudtam szakemberként úgy használni, hogy több más neves, elismert szakemberrel konzultálva másokat gazdagító, támogató termékek születhettek. Hittem magamban, és talán ez volt a kulcs. Közben elkezdtem egyéni ügyfelekkel, csoportokkal és szervezetekkel foglalkozni. Azt gondolom, én nem lennék jó tudós vagy kutató, mert nem tudnék csak egy területben elmélyedni. Sokkal inkább tartom magam egy széleslátókörű, kíváncsi embernek, aki több dologról tanul, alkalmazza, összeköti a lehetőségeket. És ez az, amit vállalkozóként kifejezetten élvezek: megragadni a szervezeti átalakításokban rejlő lehetőségeket az emberi viszonyok javítására, támogatni egy problémahalmaz strukturálását akár szervezeti, akár egyéni szinten, stratégiai szinten gondolkodni a felmerülő nehézségekről és lehetőségekről, célokat kitűzni, inspirálni, és a résztvevők szakértelmére támaszkodni. Végre elsőszámú érték lett a munkámban az érzékenységem: használom, és a kétéves coaching képzés hatására, mert közben coachként is továbbképződtem, bátran használom az intuíciómat. 

Fotó: museumdigit.hu / Lakos Máté fotója Csordás Izabelláról

VISSZAMENNÉL ALKALMAZOTTNAK?
ÁGNES: A másfél év vállalkozói lét után nem fordult meg a fejemben egyszer sem, hogy ’hú, miért is jöttem el a biztos munkahelyemről’, sem az, hogy ’hú, visszavágyom a korábbi életemet/munkámat’. Számomra az emberek tették a korábbi munkahelyemet szerethetővé – és sokukkal most is tartom a kapcsolatot, így nincs bennem hiányérzet, vagy ’visszafelé-vágyakozás’.

IZABELLA: Nálam megvolt a mézesmadzag. Többször is hívtak, és minden alkalommal azt mérlegeltem, hogy egy ilyen döntés mit jelentene a vállalkozásomra, azaz az önmegvalósításomra, az ötleteim kibontására nézve, mert arról nem szerettem volna lemondani, hogy több embernek, több szervezetnek legyek professzionális segítője, és a lehetőségeik kibontását támogassam. Hiteltelennek éreztem volna egy ilyen kétlakiságot, és hát van egy mondás, amit én most nagyon átéreztem: nem lehet két lovat egy fenékkel megülni. Így köszönöm, de egyelőre maradok vállalkozó.

Folytatásunk következik! 🙂

A szakirodalmak alapján az egyik legkidolgozottabb és legelterjedtebb életpálya modell dr. Ichak Adizes nevéhez fűződik. A legtöbb életpálya modell csak a vállalatok fejlődési szakaszaival foglalkozik, azonban az ő modelljében a vállalati életpályaciklusok a vállalat megalakulása előtti időszaktól egészen a vállalat haláláig nyomon követhetők.

Talán azért vált ennyire közkedveltté ez az életút típus, mert az egyes periódusokhoz rendkívül részletes elemzéseket készítettek, továbbá a vállalatokon való gyakorlati alkalmazás során az alanyok mindegyike szinte száz százalékos biztonsággal besorolható az egyes kategóriákba (Adizes 1992, Göblös–Gömöri 2004).

A lenti ábrán az Adizes–modell életpálya szakaszai figyelhetők meg.

Az udvarlási fázis után következik a csecsemőkor, ami a kis- és középvállalkozások legdinamikusabb periódusa az Adizes modell szerint. A fokozatos fejlődés korszaka ez, miképp egy csecsemő is felfedezi a maga körül forgó világot, és egyre több tapasztalatra tesz szert az őt ért impulzusok alapján. Megtanulja az alapvető koordinációs folyamatok rendeltetésszerű használatát, és noha több sérülést is szerezhet, de a korszak végére rendelkezik saját öntudattal és akarattal.

A Gyerünk–gyerünk! korszak ismét a következő emberi fejlődési lépcsőfokhoz kapcsolható, amikor a csecsemő gyermekké válik. A kis- és középvállalkozásokon belüli csapatszellem egyre dominánsabb szerepet játszik a vállalat fejlődésének feltörekvő útján, és az egyes sikerek tovább ösztönzik a vállalatot a növekedés felé.

1. ábra Az Adizes életpályamodell, Forrás: Farkas (2005)

A serdülőkorban a fejlődés mértéke lassul, és a hangsúly inkább a hogyanokra és a minőségi változásra kerül át. Egyre inkább előtérbe kerülnek a döntési nehézségek, melyek akár veszélyes konfliktusokhoz vezethetnek. Jellemző továbbá a vállalat humánerőforrásainak és tőke– és készlettartalékainak átszerveződése, megújítása.

A felnőttkor (avagy a férfikor) a „szervezetek legjobb teljesítményt nyújtó növekedési pályán lévő korszaka” (Göblös–Gömöri 2004, 45. o.). Ekkorra a vállalatirányítási rendszerek kiforrottan működnek, és a vállalat flexibilitása irigylésre méltó. Minden folyamat szervezett és jól irányítható, így a vállalat egyetlen legfőbb céljára tud koncentrálni: a nyereségesség növelésére.

A megállapodott kor az életút csúcspontja. A vállalat kész a mindennapi kihívásoknak megfelelni, azonban kreativitása egyre csökken, és kevésbé képes új dolgok bevezetésére, megalkotására, inkább a meg lévő rendszerekbe kapaszkodva próbál megoldást találni az egyre bonyolódó menedzsmentváltozásokra. A növekedési életpálya menedzsment vizsgálatokhoz az Adizes–féle életpálya modell leágazó ciklusai nem képeznek szükségszerű ismeretet, mivel azon korszakok kezelésére leginkább már a válságmenedzsment kelléktára nyújthat megfelelő segítséget (Pataki 2004).

Forrás: Horváth András: Mikro-, kis- és középvállalkozások növekedési életpálya-menedzsment vizsgálata