Ha most kapcsolódsz be a történetembe, akkor Neked írom azt, hogy ezek a sorok azért születtek, mert közel 20 év multinacionális alkalmazotti/vezetői lét után meghoztam a döntést, hogy 2019. januárjától főállású vállalkozóként folytatom tovább az életemet, mint coach. Eljutni idáig, finoman szólva sem volt könnyű és gyors folyamat sem – a bejárt utamat, érzéseimet, gondolataimat osztom meg ezeken a sorokon. Teszem ezt azért, hogy ’rend’ legyen bennem, hogy méltón zárjak le egy korszakot, hogy megéljem és eltegyem az emlékeimet jól felcímkézve, hogy amikor kell, azért elő tudjam őket venni, de ne legyenek szanaszét dobálva a fejemben, a szívemben, hisz’ akkor nem férnek be majd az új élmények 😊 És írom ezen sorokat amúgy Neked is: mert hiszem azt, hogy amíg egyediek vagyunk, addig valahol meg mégis közösek, hogy összeköt bennünket valami, amit úgy hívunk: az Élet. Az Élet meg nagy rendező, bár külsőleg mindannyian másoknak hatunk, meg a DNS láncunk is egyedi – az életutunk, a tanulásaink, a sorsunk nagyon is mutathat közösséget. Én hiszek az adok-kapok-ban és én most ezen sorokon keresztül adom Neked azt, amit megéltem, tanultam. Te meg majd kiszemezgeted, hogy mi kell Neked 😊 A blog első részét itt olvashatod, a második rész meg pont itt kezdődik 😊
Az új világ
2007. februárját írjuk. Hétfő van. Torkomban dobog a szívem, mert ez az első napom életem második munkahelyén. Most kínosan ügyeltem, hogy ez alkalommal ne zárjam rá a lépcsőházi kaput az ujjaimra, ahogyan tettem ezt 7 évvel korábban, az első munkahely első munkanapján (tudjátok milyen rossz kezet fogni mindenkivel az első napon, amikor a kézfogó kezeden két ujjad egyébként is lüktet és a körmöd épp leválni készül??? És akkor ehhez mosolyogj kedvesen …).
Megérkeztem tehát az irodához, a biztonság kedvéért a kesztyűmet egészen az iroda ajtajáig magamon hagytam, majd beléptem. Izgatott voltam, nálam ez gyakran együtt jár a lelkesedéssel 😊 Tele voltam várakozással, hogy itt majd megtalálom azt, amit kerestem: a szakmai fejlődést, a lehetőséget arra, hogy csapatban dolgozzak, hogy vezetővé válhassak. És, bár ez most nagyon fennköltnek hangzik, azt éreztem anno, hogy egy ’új világba’ lépek be.
Ebben a világban a kollégák, akik fogadtak, nyitottak, izgatottak, lelkesek voltak – jééé, pont, mint én?! 😊 Újdonság erejével hatott, hogy sok kolléga volt külföldi, akik itt éltek és dolgoztak Magyarországon, ahogyan az is, hogy mennyire tudatosan és gazdagon bánnak a cégnél a visszajelzésekkel, a pozitív visszajelzéssel is! Emlékszem, eleinte nagyon furcsa volt, hogy amit én természetesnek gondoltam (pl. hogy ha csináltam egy kampányt, és azt megterveztem, hogy milyen legyen, mérőszámokat határoztam meg, majd kielemeztem és a tanulságokkal együtt a vezetőségnek kommunikáltam – mert így tanultam 😊), azért nagy köszönet és dicséret volt a visszajelzés. Teljesen zavarban voltam, meg kellett szoknom, hogy bizony, ha valamit jól csinálok, azért köszönetet, dicséretet kapok. Ha meg nem, mert azért volt olyan is, akkor azt meg megbeszélik velem és nem letolnak/hibáztatnak/kioktatnak, stb (ez utóbbitól én úgyis ’reszkettem’, pedig tulajdonképpen az iskolás évek óta nem történt velem ilyen. Az iskolás korszakból viszont jól ’beakadt a lemez nálam’, amiről egy-két számot a mai napig hallgatok róla azóta is, ha-ha-ha….De igen, azt akarom ezzel mondani, hogy ez egy jel volt ismét arra, hogy túlzott maximalizmus van jelen bennem. Mára már azt is jobban értem, hogy miért váltam azzá).
Fürödtem ebben a támogató környezetben, nagyon jó volt megtanulni a magam bőrén, hogy ez micsoda motiváló erővel jár és hogy mennyire klasszul kihozza az emberből a maximumot (khm!), mert mer próbálkozni, mert nem fél hibázni, mert meghallgatják, bevonják. Egy évvel a csatlakozásom után pedig már azt is elmondhattam, hogy vezető lettem – kineveztek régiós marketingkommunikációs vezetőnek. Lehetőségem volt a csapatot magamnak toborozni és együtt, csapatban fejlődni, gondolkozni, problémákat megoldani és hangosan nevetni – pont úgy, ahogy ezt korábban én megálmodtam magamnak.
Aztán a következő évek is egyre hozták az újabb és újabb feladatokat, az újabb és újabb kinevezéseket – viharos gyorsasággal bontogattam szárnyaimat először Kelet-Európán belül, aztán Európában, majd az Indiával és az arab országokkal bővített európai régióban is. Kb. minden 3. évben új pozícióban voltam, ami mindig ’etette bennem’ az újdonság iránti vágyamat. Utaztam, bejártam a világot, megismertem kultúrákat, embereket a világ miden tájáról. Nyugodt szívvel és jól eső érzéssel tudtam azt mondani, hogy megvolt minden, amire vágytam. Még otthon is rendben éreztem magam: volt támogató férjem, megszületett a nagyon várt kisfiunk – nekem ez volt az az igazi leányálom 😊.
Jó hosszan élhettem ezt a leányálmot.
Aka jó sokáig csak ’éltem, mint Marci Hevesen’ 😊
Aztán egyszer valami történt. Igen, a legtöbbször így van ez ilyen történetekben, mindig van egy fordulópont. Nekem is lett egy 😊 A magánéletem kapta az első olyan találatot, amit már én is észrevettem: elváltunk a férjemmel. Ez olyan epizód volt, amire korábban sosem gondoltam, hogy ez bekövetkezhet – pont velem, pont velünk? Dehogyis!
Dehogyisnem.
Maga alá is rántott az az érzés, az az időszak jó hosszan. Most úgy emlékszem rá vissza, mint ha mindig éjszaka lett volna és én ülök magamban a fekete égbolt alatt és nem látok semmit.
A nagy fekete semmit látom. Nincs fény, nincs csillag, nincs semmi. Felállni nincs erőm, és talán nem is akarok. Mert félek, hogy nem bírok. A támasz, aki mellettem volt, aki megtartott – már nincs mellettem. Karó nélküli venyigeként omlanék úgyis vissza a földre.
Elvesztettem magam mellől a támaszt.
Elvesztem ebben az egészben.
Nem tudtam ki vagyok.
De ezt csak éjjelente mertem bevallani magamnak. Reggelente felkeltem, szépen felöltöztem, kisminkeltem magam, bementem a munkahelyre és megcsináltam a dolgomat. Ott még találtam örömöt, és amúgyis könnyebb volt a munkába ásni magam, mint egyedül maradni magammal és a párnába sírni.
A teljesítményemben nemigen volt hiba ez időtájt sem. Mentem, amerre a munkám vitt. És munkaútból aztán volt bőven. A válásunk évében 24 utam volt – kb minden második héten utaztam. Egyértelműen struccpolitikát toltam 😊 Így azt sem vettem észre, hogy az emberi kapcsolataim is megváltoznak. Voltak, akik ’eltűntek’ mellőlem, voltak, akik ’másnak’ éltek már meg, olyannak, akit már nem annyira kedvelnek.
Szokták ezt mondani, hogy traumatikus élmények után az ember fia-lánya átértékeli a helyzetét, az életét. A fentiekből az kiviláglik, hogy nekem a válás traumatikus élmény volt és talán sablonos, de engem is megállásra és újragondolásra késztetett a helyzet. Hiába van az a mondás meg, hogy ’az az okos, aki más kárából tanul’ –én nagyon is a saját káromból tanultam. És tanulok szerintem a mai napig is 😊
Most már azt mondom, hogy nincs ezzel baj, hogy a dolgok úgy történtek, ahogy. Mindig is erős volt bennem a tanulás, a fejlődni vágyás – hát most megkaptam 😊 Olyan kérdések kezdtek foglalkoztatni, hogy ki vagyok én? Miért vagyok itt a földön? Mi a feladatom? Boldog vagyok? Mitől vagyok boldog? Meg amúgyis, mi az, hogy boldogság? És oké, hogy gürizek éjjel-nappal, kapom érte a sok elismerést, a jó pénzt, becsülnek is érte, de valójában mi is az értéke annak a munkának, amit csinálok? Miért fordítom az összes energiámat a munkába, ami már nem hoz örömet? Miért nem hoz már örömet? Ha ezt nem akarom csinálni, akkor mit…? Ha nincs ez a munkám, akkor én megint ki vagyok? Én magam miért tudom akkor becsülni? Ha a munkám nincs én sem vagyok??
Tele voltam gondolattal, csak úgy zakatolt az agyam. Nem szerettem magam lenni, mert nem hallottam magamtól magamat. Őrült zaj volt a fejemben és teljes káosz az érzéseimben.
Tisztulnom kellett. És erre is elérkezett az idő. Végre mertem segítséget kérni.
Végre mertem vállalni, hogy hahó, Houston, van egy kis gond! Megtaláltam azt a pszichológust, aki olyan bizalmi teret adott nekem, ahol oké volt darabjaimra esni, hogy aztán ismét építkezhessek. Hogy az építkezésem már úgy történjen, hogy bennem örvénylő kérdésekre választ találjak.
És jönni kezdtek a válaszok. Mert, ha a kérdés jó, akkor arra mindig vannak válaszok.
A kérdésekről és válaszokról a következő részben mesélek.
Őszintén köszönöm a figyelmedet – ez ajándék nekem 😊
A 0. Coaching találkozónk díjmentes (60 perces) >> Ehhez kérlek töltsd ki ezt az űrlapot!
És most mi jár a Te fejedben? Írd le bátran:
