Bár nem mondott semmit, hallottam, ahogy fújtat egyet és láttam, ahogy grimaszt vág az arcával a hírre, hogy önszántamból eljövök a jó kis munkahelyemről és feladni látszok egy olyan életformát, amire sokan vágynak. Miért jössz el? – kérdezte végül, és látszott rajta, hogy tényleg kíváncsi a válaszomra. Ha Te is az vagy, akkor bingó, mert most bizony megtudod! 😊
De lássuk csak, hol is kezdhetném…. Közel 20 évről évről írni röviden …. na, nekem az nem nagyon megy, és amúgy most nem is szeretnék, mert ezen sorok, mint egyfajta memoár maradnak majd fent nekem is. Úgyhogy már most szólok, csak akkor folytasd, ha van kb. 4-5 perced az első részt végigolvasni – mert lesz több rész is! 😊. Ha idő szűkében vagy, akkor legalább ezt a pár kérdést vidd el magaddal: Te miért kelsz fel mindennap? Mi az, ami bevisz a munkahelyre? És mi az, ami miatt nem akarsz a munkahelyre menni mégsem? Boldognak érzed magad? Ahogy ma élsz, szeretnéd pont úgy az életed hátralévő részét is eltölteni?
A kezdetek
Egyszer volt, hol nem voltam én is 22 éves …. a főiskola közgazdász-marketing szakának elvégzése után, életem első interjúján (az állásra akkor még újsághirdetésen keresztül, levélben elküldött önéletrajzzal jelentkeztem…) – megfeleltem és felvettek egy nemzetközi vállalathoz. Vidáman, tettre készen, nyitottam léptem be a multinacionális világba. Dolgozni, tanulni és fejlődni akartam. És a mai napig azt gondolom, hogy a lehető legjobb helyre kerültem 😊 Bár a feladatom nagyságára csak évek múltán döbbentem rá (ki kellett alakítanom a vállalat magyarországi marketing részlegét, marketingtervet építeni és futtatni azt, tettem ezt egyszemélyben), vitt előre a kíváncsiság, a tanulási és elismerés utáni vágy, a megfelelési igény a tapasztaltabb kollégák felé – és mindez remekül működött.
Közel hét évet töltöttem ennél a vállalatnál, tapasztalt kollégákkal, jó emberekkel és jó vezetőkkel körülvéve. Rendületlenül szerveztem a kiállításokat, szemináriumokat, tisztítottam az adatbázist, rendeztem a sajtó- és online megjelenést, küldtem a hírleveleket, fordítottam a honlapot, tuszkoltam több ezer karácsonyi lapot a borítékba munkaidő után. Ez utóbbit többször is morogva, mert a papír folyton elvágta a kezemet. Úgyhogy, ha anno valaki vérlenyomatos karácsonyi képeslapot kapott, akkor utólag is ezer bocs 😊 – szó szerint a véremet adtam a munkámért.
Most is azt gondolom, hogy a kemény, áldozatos munkának akkor is megvolt az eredménye, a vállalat marketingje erős alapokat kapott a munkám során, eljutottunk a célközönséghez, a forgalmi adatok szépen íveltek felfelé. Anno az egyik vevő meg is jegyezte: ’megkerülni sem lehet a céget, mert olyan erős a jelenléte’ 😊 Mennyire tetszett ez nekem akkor! 😊 Meg most is – szerintem ez egy jó eredmény a marketing szakmában 😊.
Aztán egyszer, ’röpke’ 7 év után, mégis úgy éreztem, hogy elég.
Menni akarok.
Azt éreztem, hogy új dolgokra vágyom, új tapasztalásokat szeretnék, új környezetben, új kihívásokkal. Hogy szeretném magam egy (marketing) csapatban is kipróbálni, ahol közös ötletelések vannak, közös problémák, közös kihívások és közös megkönnyebbült nevetés, amikor már készen vagyunk. Éreztem azt is, hogy szeretném azt is kipróbálni, hogy milyen az, amikor nagyobb felelősséget kapok és rám bíznak feladatokat, embereket – látni akartam, hogy ezzel hogyan boldogulok?
Ez már akkoriban is ’luxus-problémának’ számított, hiszen az elégedetlenség, ami bennem volt, az belőlem fakadt, az én tanulási, fejlődési vágyamból. Én akartam menni akkor is, nem akartak elküldeni. A munkahely jó volt és szerethető. Szerettem is. Pontosan ezért tudtam beleadni az akkori legjobbamat és pontosan ezért sikerült kezdő létemre látványos szakmai sikereket elérni. A konkrét feladatokon egy idő után talán túlnőttem (= azt éreztem, hogy többet/jobban/ is meg tudok csinálni), de az embereket, a kollégákat nagyon nehéz volt ott hagyni. Sok jó tanítást kaptam akkor, amikre nyugodtan és büszkén hagyatkozom azóta is és szabom saját szájízre a saját tapasztalataimmal, megéléseimmel.
Az egyik emlékezetes mondás ez volt: ’Ágnes, figyelje meg, hogy egy vezető mindig magányos’ – fogalmam sem volt akkor, hogy miről beszél. Hát miért lenne magányos? Mi az, hogy magányos? Miért kellene ennek szükségszerűen így lennie? Velem biztos nem így lenne! – az akkori válaszgondolataimon most én is mosolygok, bár megéltem azt is, amikor ez a mondás ’igaz’ volt és azt is, amikor meg nem. Menet közben rájöttem arra is, hogy az ’igazság’ szubjektív, a vezetői magány nem csak a többiektől, vagy a munkahelytől függhet. Ez, kérem szépen, tőlem függ, de nagyon. Attól, hogy én hogyan is vagyok/voltam benne a mindenkori szituációban. De ez a jelenség lehet, hogy önmagában is megér egy misét, úgyhogy erről majd máskor.
Életem sztorijának mesélésében tehát ott tartok, hogy azt már tudtam, hogy el akarok jönni az első munkahelyemről és azt is, hogy miért: tanulni, fejlődni akartam. Munkálkodott bennem a ’szakmai éhség’, a saját magam határainak a feszegetése, hogy megmutassam országnak-világnak: nekem ez megy és tudok kiváló lenni! (Megjegyzés: a -túlzott- maximalizmus, a kiválóságra törekvés az emberekben, bennem is, elakadásról árulkodik – amit felismeréssel, gondos munkával fel lehet és célszerű is feloldani. Jót tett velem is, hogy ezen dolgoztam 😊)
2007-ben, könnyek közepette, sok jó emlékkel a szívemben elhagytam életem első munkahelyét.
Az volt rá a teóriám, hogy az ’elsők’ midig ilyenek … az ’első szerelem’, az ’első csalódás’, az ’első fizetés’, az ’első lakás’, az ’első gyerek’ — és a lista folytatható, de hogy ezek az ’elsők’ mindig olyan mély nyomot hagynak. Mégis változást akartam, mert hittem azt, hogy vár rám valami, amiben még jobban kiteljesedhetek….
Folytatás következik.
A 0. Coaching találkozónk díjmentes (60 perces) – Foglalj most időpontot!
Addig is mondd el, hogy mire gondolsz most:
