Ha most kapcsolódsz be a történetembe, akkor Neked írom azt, hogy ezek a sorok azért születtek, mert közel 20 év multinacionális alkalmazotti/vezetői lét után meghoztam a döntést, hogy 2019. januárjától főállású vállalkozóként folytatom tovább az életemet, mint coach. Eljutni idáig, finoman szólva sem volt könnyű és gyors folyamat sem – a bejárt utamat, érzéseimet, gondolataimat osztom meg ezeken a sorokon. Teszem ezt azért, hogy ’rend’ legyen bennem, hogy méltón zárjak le egy korszakot, hogy megéljem és eltegyem az emlékeimet jól felcímkézve, hogy amikor kell, azért elő tudjam őket venni, de ne legyenek szanaszét dobálva a fejemben, a szívemben, hisz’ akkor nem férnek be majd az új élmények 😊 És írom ezen sorokat amúgy Neked is: mert hiszem azt, hogy amíg egyediek vagyunk, addig valahol meg mégis közösek, hogy összeköt bennünket valami, amit úgy hívunk: az Élet. Az Élet meg nagy rendező, bár külsőleg mindannyian másoknak hatunk, meg a DNS láncunk is egyedi – az életutunk, a tanulásaink, a sorsunk nagyon is mutathat közösséget. Én hiszek az adok-kapok-ban és én most ezen sorokon keresztül adom Neked azt, amit megéltem, tanultam. Te meg majd kiszemezgeted, hogy mi kell Neked 😊 A blog első részét itt, a másodikat meg itt olvashatod, a harmadik rész meg pont itt kezdődik 😊
2015. áprilisa van. Bő egy év telt el, hogy a volt férjemmel elváltak az útjaink és abban a bő egy évben igazán ’hasítottam’ a munkahelyen: európai szintű kinevezést kaptam egy nagy csapat élére, még egy plecsnit a vezetői adottságomról, folyamatosan fenntartott bizalmat, hogy még innen is lehet tovább, ha akarom. És én azon a napon este csak feküdtem az ágyamban. A lábamat húzta a görcs, a szívem ritmikátlanul, össze-vissza vert, a gyomrom borsónyira szűkült, rázott a hideg. Nem éreztem hasonlót soha korában.
Féltem.
Féltem attól, hogy soha nem lesz reggel.
Hogy nekem nem lesz már reggel sosem. Mert most menten elpatkolok. Valami történik velem, ami nem tudom, hogy mi, csak azt érzem, hogy megbénít. Meg sem tudok mozdulni, miközben a szívem majd kiugrik a helyéből és egyáltalán nem vagyok ura a testemben zajló folyamatoknak. Nekem meg reggel Londonba kellene utaznom, mert lesz egy kétnapos meeting. Nekem most aludni, meg pihenni kéne, ehelyett tényleg mindjárt végem van.
És itt vagyok egyedül. Teljesen egyedül a házban. Ha történik velem valami, hosszú órák is eltelhetnek, mire valaki majd megtalál. Mi lesz velem?
Na ez volt az az éjszaka, ami egyszerre bénított le és aktivizált soha nem látott erővel. Olyan dolgokat tettem, amit azelőtt soha: lemondtam a londoni utat az utazás napján. Megértették és elfogadták.
Azonnali szabadságot kértem a munkahelyen: megmondtam neki, hogy összeomlottam, képtelen vagyok dolgozni menni. Megértették és elfogadták.
Felhívtam a pszichológust, akinek már vagy egy éve hordoztam a telefonszámát a pénztárcámban.
Pár nappal később már nála ültem.
Kisminkelve, szép ruhában. De valószínűleg mégis igazán pocsék kinézetben. Hiszen nem a ruha teszi az embert. Ha valami belül igazán rossz, az nyomot hagy kívül is. Itt volt az ideje rendbe tenni magamat belülről is.
És akkor álljanak itt azok a gondolatok, amiket megtanultam, újragondoltam magamról:
Érzelmek és Érzések
Nekem bőven kijutott belőlük. Amióta az eszemet tudom nagyon érzékeny vagyok, hamar elérzékenyülök és mások rezgéseit, aktuális érzelmi állapotát is nagy pontossággal érzem meg.
És mindezt, hosszú éveken keresztül, kemény munkával próbáltam a minimumra letolni. A munkahelyen különösen, hisz’ egy ’vezető nem lehet érzelmes’, egy ’vezető erős, könnyezni sem könnyezik, nemhogy sír!’ – a ’munkahelyen nincs helye érzelmeknek’. És én próbáltam, annyira próbáltam nem érezni a munkahelyen, hanem ’hideg fejjel’, számokra, a rációra hagyatkozni, megfelelni az elvárásoknak. És évente többször is meglepődtem, amikor a környezet mégis azt jelezte vissza, hogy ’túl érzelmes vagyok’ …. és még volt utána más is, de én azt már nem hallottam, mert:
Túl érzelmes?? Én??! Hát de hogy??!! – Horkantottam fel és bumm, már meg is sértődtem. Meg dühös is voltam, sírtam egyet a mosdóban, aztán otthon is puffogtam erről egy kicsit. Vagy 2-3 napot, igazán nem többet. Vagy csak akkor többet, ha otthon nem értették meg, hogy nekem van igazam, mert kinek másnak? …. Még hogy én érzelmes! …. Én??!! Pff. Impulzív vagyok, már az első főnököm is megmondta az első munkahelyen – és akkor mi van??!!
No, látod ugye, hogy honnan jövök 😊 Jah, jó messziről, nagy út van mögöttem 😊 Most ugyanezt árnyaltabban látom már. Azt gondolom, hogy érezni szuper dolog. Jó, hogy vannak érzelmeim. De nagyon nem mindegy, hogy én mihez kezdek velük, hogy hogyan élem őket meg belül és hogyan ’tálalom’ ezeket a környezetnek. Ha ez a környezetemre terhes, akkor valami nem oké. És az sem oké, hogy az egész nap visszafojtott érzéseket otthon, a társamon töltöm ki. Az érzéseket nem visszafojtani kell, hanem megismerni, megélni őket olyannak, amilyenek – de tudni azt, hogy az érzéseimért én vagyok a felelős, bennem születnek, nálam van a ’gyeplő’, rajtam múlik, hogy mihez kezdek velük. Vagyis az oké, ha feszült, vagy szomorú vagyok, mert miért ne lehetnék? De tényleg muszáj ebbe az érzésbe hosszú percekre, akár órákra is beleragadni? Tényleg muszáj ilyenkor a környezetünkkel zsémbesnek, kiállhatatlannak lenni? Ki tud ezen változtatni? Hát én.
Az ’érzelmi intelligencia’ azóta beépült nemcsak a szótáramba, hanem a mindennapjaimba is. Nagy tanulás volt rájönni, hogy attól, hogy érzelmeink vannak, az még nem egyenlő az ’érzelmileg intelligensnek lenni’ állapottal. Ahogy jó volt pontosabban megérteni magamat is, hogy az érzelmi intelligencia mely területén van dolgom magammal.
Most magamnak is emlékeztetőül megint ide írom az Érzelmi Intelligencia (EQ) területeit:
- öntudatosság, vagyis saját érzelmeink felismerése és ezek alapján döntéseink kialakítása
- önirányítás, azaz alkalmazkodás a körülményekhez, a legmegfelelőbb reakció megtalálása a helyzetekhez (megküzdés, stresszkezelés, optimizmus)
- társas tudatosság, azaz mások érzelmeinek felismerése és értése és arra adott reakció (empátia)
- társas kapcsolatok megfelelő kezelése, pl. konfliktus.
Így mostanra már azt is gondolom, hogy egy vezetőnek is oké érezni, különösen, ha emberekkel is közvetlenül foglalkozik a vezető. Jól jön, ha rá tudok hangolódni a másikra, megértem az aktuális állapotát, ha kíváncsi vagyok rá is, mint ember, mert így megértem őt. Ha értem őt, akkor tudom támogatni a munkájában a legjobban. És nagyon sokszor nem is ebben kértek támogatást, ’csak mint ember’. Egy vezető is érezhet ’csak úgy’ is, hiszen emberből vagyok, de ezt igenis helyén kell kezelni egy munkahelyen. Erre nekem kell vezetőként figyelnem. Az érzéseimért én vagyok a felelős.
És amúgyis, jobb, ha észben tartom, az ember a munkahelyen ugyanaz az ember, aki hazamegy aznap és vacsorát főz, tanul a gyerekkel és beszélget a férjével. Ha ez az ember, aki én vagyok, ‘belülről borul’, akkor bizony csak idő kérdése, hogy akár a munkahelyen, akár otthon, akár mindkét ‘fronton’ változzon a helyzet. Egyensúlyt találni magunkban tehát kardinális fontosságú.
Egy nőnek mindig választania kell: karrier vagy család
Már jó ideje folyik a csapból, hogy „a mai világban egy nő nem lehet egyszerre sikeres a munkahelyen és a magánéletben is”. Engem szoktak az ilyen általános megfogalmazások dühíteni belül (érzelmek, ugye), ez az egy meg különösen piszkáló hatással van rám – mert provokációnak érzem és azonnal ’ringbe’ akarok szállni, mert én ’meg akarom mutatni’ hogy ez nem így van, mert ’nekem senki emberfia nem mondhatja, hogy nem vagyok rá képes, hogy nem vagyok erre elég jó’ (maximalizmus, ugye, ami nálam egy fiatal felnőttkorban elszenvedett apai dorgálás, meg egy gyerekkori, feldolgozás alatt lévő, apa-lánya kapcsolatrendszer eredménye). Persze az, hogy van egy erő, egy energia, ami bennünket mozgásba hoz, az nem rossz azért. A provokációt még coachingban is szoktuk mozgósító erőként alkalmazni, de ezzel azért finoman kell bánni. Nekem például van/volt tanulnivalóm, hogy el tudjam dönteni, hogy ’mikor veszem fel a kesztyűt’ és mikor meg nem, illetve, ha nem veszem fel a kesztyűt, hogyan használom fel mégis a felszabaduló tettrekészséget magamban?
Nem szeretnék fals reményeket táplálni, úgyhogy tisztán elmondom, hogy nem ismerem a Szent Grál titkát ebben a témakörben (sem😊). Amit megéltem magam, az az, hogy de, lehet egy nő sikeres vezetőként. Meg lehet sikeres otthon anyaként, társként is. Csak nekem ezt a kettőt eddig nem sikerült időben egyszerre egyeztetni (de láttam már jó példákat, szóval biztos nehéz, de nem lehetetlen). Én most azt mondom magamról, hogy nekem eddig azért nem sikerült, mert a fókuszban nem tudtam egyensúlyt tartani. Ami kicsit azért abszurdum, hiszen a fókusz önmagában hordozza, hogy attól fókusz, mert egy időben egy valamire figyelünk épp: karrier vagy család. De akkor mit tehetek mégis én, mint nő, ha bennem van a vágy, hogy szeretnék jó anya és társ lenni és szeretném, ha sikeres lennék a munkámban is?
Szerintem sok mindent.
És ez a sok minden az alapos önismerettel kezdődik.
Amikor megismerem magam, hogy ki is vagyok valójában és amikor elfogadom azt, hogy ki is vagyok valójában.
És én egy érzelemgazdag, magamat és másokat is szeretni és becsülni tudó nő vagyok, aki harmonikus életre vágyik. A harmónia nekem azt jelenti, hogy megélhetem a nőiségemet, a nőiességemet, a partneri, anyai szerepemet és megtalálom azt a munkát, amiben szintén merek önmagam lenni. Ahol sikeres vagyok a magam szintjén, magamhoz viszonyítva, nekem jólesően, ahol azt érzem, értelme van annak, amit naphosszat csinálok. Akkor élem jól az életem, ha a szívem és a tetteim egyensúlyban vannak, amikor az eszem nem ‘vitatkozik’ a szívemmel és fordítva sem teszik ezt. Amikor azt érzem, pont az csinálom, amit kell, hogy csináljak, mert ez ‘jön belülről’.
Szenvedélyes munka versus ’csak’ munka
Nagyon jó munkaerőnek számítottam az elmúlt közel 20 évben. Lehetett rám számítani, nemcsak teljesítettem az elvárásokat, hanem rendre túl is szárnyaltam őket. Erőfeszítéseimet nemzetközi szakmai díjak, elismerő oklevelek, kiváló szakmai visszajelzések, előléptetések, jó fizetés kísérték – ezek nekem fontosak voltak, örültem nekik.
Egy darabig.
Aztán azt vettem észre, hogy ezek illanó örömök voltak csak. Nagyot lobbantak, aztán másnapra ki is aludtak. Eleinte egy újabb célon dolgoztam ilyenkor, amit szintén teljesítettem, és jöhetett is a következő. Az is sikerült és mégsem éreztem boldognak magam tartósan.
Később már ’csak tettem a dolgom’, az évek és a rutin kisegített, jó volt, amit csináltam még így is. De a szenvedély már hiányzott belőlem. Olyanokat kezdtem el mondani egyre többet, hogy ’én ezt nem így csinálnám, ha a magam ura lennék’, ’én már ezzel nem értek egyet’, ’nem hiszek ebben’, ’nem érdekel’ – untam és szellemileg, lelkileg is unatkoztam. Kivéve…
Kivéve akkor, amikor a vezető gyakorlat részeként a heti rendszeres megbeszéléseket tartottam a csapatom tagjaival, egyenként. Ilyenkor azt vettem észre, hogy ’félre tudom tenni magamat’ és a másikra figyelek. És nagyon leköt, hogy mi van a másik emberrel, hogy felizzik bennem valami, amikor azt érzem, hogy támogatást, segítséget kér és vár tőlem. Örültem, hogy szakmailag vagy direktben tudtam segíteni, vagy kitaláltuk együtt, hogy mi lehetne a legjobb következő lépés, és örültem akkor is, amikor magukról, a saját személyes helyzetükről, nem ritkán nehézségükről meséltek. Bizalomnak éltem ezt meg és érezhetően közel kerültünk egymáshoz, holott a legutóbbi csapatom 95%-a Európa, Arábia és India különböző országaiban ült, és őket meg engem csak a technika hozott egy idő- és légtérbe. Azt vettem észre, hogy az emberek szívesen fordulnak hozzám ’csak úgy’ is, és hogy miután beszéltünk, akkor úgy szummázták, hogy ’jó, hogy beszéltünk, segített’.
Ezeken a beszélgetéseken azt éreztem, hogy tudok valami olyat, valami sajátosat nyújtani, amiben az emberek fogódzkodót találnak. Nagyon gyakran kaptam azt a visszajelzést, hogy a beszélgetéseink során mennyire értékelték azt, hogy meg tudtam őket hallgatni, ha kellett, tudtam segíteni és az is visszatérő elem volt, hogy tudtam őket inspirálni, motiválni, hogy ’megtanítottam őket repülni, mert ők is elhitték, hogy lehetnek szárnyaik’.
Én meg úgy éreztem, hogy igen! Ez számomra az, amit értékes munkának tartok: hogy pozitív hatással tudok lenni másokra, hogy hozzá tudom őket segíteni az ő saját legjobb lépésükhöz, a saját boldogságukhoz! Fontos nekem, hogy a munkámban is megéljem azt, hogy ’hasznos’, amit csinálok – és nekem ez az, amit hasznosnak élek meg. Szeretem és fontos nekem (test)közelből megélni és látni a munkám eredményét: ami lehet mosoly a másik arcán, lehet egy eltöprengő kifejezés a kérdésem hallatán, egy felcsillanó szem egy hirtelen jött megoldásra, egy spontán kis levél, hogy ’most végre megéltem, hogy milyen egy hozzá illő vezetővel dolgozni’, őszintén örülni és büszkének lenni a másik emberre, vagy épp a meghatódottságtól könnyes szemmel mosolyogni, mert a másik boldogsága akkora …). Ez a típusú munka az, ami szenvedéllyel tölt el újra meg újra, és olyan mélyen jóleső érzés jár át, ami hosszan tartó nekem is és a másik embernek is. Amolyan ’pillangó-hatás’ a világra, egyéni szinten történik és mégis kihat a világra😊 És én nem is munkaként gondolok már rá 😊 Ezt nekem ’nem kötelező’ csinálnom, ezt azért csinálom, mert jól esik nekem és jó lesz ezzel a másik embernek is, hogy jól esik másokat az útjukon támogatni (miközben én is újra meg újra felfedezem magamat is :)).
Ettől a felismeréstől már ’csak egy lépés volt’ a coach iskola, ami tovább vitt az önismeret útján és ami szakmai támogatást adott az ösztöneimnek. Ezért lettem tehát coach: mert valahol mindig is az voltam 😊
Egyedül nem megy?
Az elmúlt éveimben nemcsak szakmailag, de a magánéletemben is nagy utat jártam be – és most végre azt érzem, hogy az egyik és másik út is összeér, integrálódik, hogy tulajdonképpen egy az utam és nem kettő (meg több) – és én most az én saját életutamon vagyok.
És arról is meg vagyok győződve, hogy mindez nem jöhetett volna így létre, ha nincs a támogató környezet, a Családom mellettem. Anyukám, a testvérem a feleségével, a kiterjedtebb Családom, a barátok, a partnerem – mind-mind biztos támaszként álltak mellettem. Rám hagyták, hogy mit és hogyan intézek, de ott voltak és jöttek, ha hívtam őket, mehettem hozzájuk, ha szerettem volna, hallgattak, ha arra vágytam, beszéltek, segítettek, ha kérdeztem őket, adtak zsepit, ha bőgtem és néha velem is sírtak. Hálás vagyok nekik mindezért (is). Velük együtt könnyebb volt és azt gondolom, hogy időben gyorsabban is átjutottam a nehézségeimen.
Nekem meg jó volt rálátni arra is, hogy nem kell mindig egyedül megcsinálni mindent, lehet, hogy meg tudnám, de oké segítséget és kérni és elfogadni azt. Azt is érzem, hogy a biztos párkapcsolatom is ad egy olyan pluszt, amire merek hagyatkozni és bátrabban merek rálépni a régi-új utamra 😊 Elfogadtam magam társas lénynek, aki egy partnerkapcsolatban érzi a legjobban magát.
Mert bár igen, megtanultam és merek egyedül lenni, tudom magamról, hogy egyedül is tudok haladni, már egyedül is egésznek érzem magam– csak épp nem ez az, amit szeretek, nem ez az, amire vágyom. Az érzelemgazdag énem, a lélek, akinek a testem az otthona, egy szerető partneri kapcsolatban tud a legjobban működni, ahol nem egymástól függünk, hanem szeretjük azt az embert, aki mellettünk van, úgy, ahogy van.
Spiritualitás és meditáció
A meditáció közel 3 éve van az életemben. Vicces módon, pont a maximalizmusom miatt kezdtem el, mert egy volt kollégám azt mondta, hogy úgyse tudom 30 napig se csinálni…. Még hogy én nem tudom??! – lángolt fel bennem a harci vágy és bumm, elkezdtem. Egy angol nyelvű applikációval indult az egész. Napi 10 perc – szólt az instrukció. Oké, ennyi belefér, majd este meghallgatom, úgyis álmatlanul fetrengek már hosszan már hónapok óta, legalább eltelik majd 10 perc. Így is tettem: meghallgattam az első 10 percet este, lefekvés után.
Illetve majdnem meghallgattam, mert elaludtam rajta kb. 5 perc után, a végére másnap nem emlékeztem…. Azta! Hosszú idő után végre sikerült elaludnom hamar! De jó cucc ez a meditáció! -gondoltam és a következő nap is megnéztem mi lesz: hát elaludtam ismét. Meg a harmadnap is, meg utána mindig. Így ’szoktam rá a meditációra’ és így lettem túl észrevétlen az első 30 napon is.
Persze, aztán a kezdő meditációs időszak után én is megtanultam, hogy szuper, ha az ember ennyire megnyugszik, hogy belealszik, de amúgy a meditációnak nem ez a célja 😊 A meditáció tudatos jelenlét, egy olyan éber állapot, ami lehetővé teszi befogadni a világot olyannak, amilyen – minden ítélkezés nélkül. A meditáció sem gyógyír mindenre, de kimutathatóan pozitívan befolyásolja és hozzájárul a fizikai és mentális jóléthez és bizonyítottan stresszoldó hatású.
Velem is ez történt, érzem magamon a pozitív hatásait, megtanultam megélni az érzéseimet, de nem ’beléjük ragadni’. Felszabadítóan hatott rám, hogy rájöttem: van választásom, mindig van választásom – és ez igaz az érzelmeinkre is, el tudom dönteni, hogy milyen érzésekkel hogyan viszonyulok helyzetekhez, új perspektívákat kínált. Rám nagy hatással volt a meditáció, ezért az elmúlt időszakban beleástam magam jobban a tudatos jelenlét meditációs alapjaiba is (más néven mindfulness), képzettséget szereztem belőle, mert a coaching és a meditáció együttes alkalmazása szintén egy nagyon hatékony, előre mozdító kombináció.
A meditáció meg ’valahogy együtt jár’ a spiritualitással – amikor az ember elméje csendben van és nem ontja magából a gondolatokat, akkor meghallhatjuk a ’szív hangját’ – a lelkünk hangját. Több tanítás létezik, több, ma is élő mester tanait lehet elsajátítani, én is megtaláltam a nekem szólót. Úgy érzem, hogy a meditáción keresztül ’élesedett a látásom és a hallásom’ – nemcsak a magam hangját hallom meg jobban, hanem másokét is még jobban. És ez felelősséggel jár, biztos kézzel kell, hogy kormányozzak a magam és mások érzelmei és gondolatai közt. A meditáció meg ebben is segít tovább.
ZÁRSZÓ: A történetem itt nem ért véget, hanem folytatódik tovább. 2019. januárjával egy új fejezet nyílott az életem könyvében, amit írok tovább 😊 És most már abban a helyzetben vagyok, hogy elmondhatom, hogy persze, nem én irányítok mindent és nem is kell, hogy ez legyen a cél – de a toll, amivel a történetemet írom, már nálam van. És igenis én döntöm el, hogy mit írok a következő lapra 😊
És hiszek abban is, hogy mindenki képes megtalálni a saját tollát. A Te tollad vajon miről írna?
