Blog

Egy Futás – Egy elmélet – Egy Élet

A reggeli főzős-beszélgetős műsor ment a tévében épp, amikor elfoglaltam a helyem a futógépen az egyik reggel. Általában két dolgot csinálok futógépen, miközben szolid tempóval kocogok: zenét hallgatok vagy zenét hallgatva nézek ki az ablakon és nézek be magamba, rendezem a gondolataimat, figyelem az érzéseimet😊 Azon a reggelen a gépet előttem használó nem kapcsolta ki a tévét a futógépen, én meg nem kapcsoltam ki, amikor felléptem a gépre. Így történt az, hogy bámultam a tévét, miközben a fülemben ment a zene.

Általában elmondható az rólam, hogy szeretem nézni az embereket. Érdekesnek találom az arcukra kiülő gondolatokat érzelmeket, eljátszom a gondolattal, hogy ott és akkor vajon milyen hangulatban vannak, mire gondolnak, mint mond a szemük, miről árulkodik a mozgásuk. Hát a futópadon, miközben még reggeli-rozsdásan próbáltam a futásra bemelegedni, megint ezt történt velem: néztem a reggeli beszélgetős-főzős műsort hang nélkül. Nem tudtam miről beszélgetnek, meg azt se túlzottan, hogy kik beszélgetnek- nem igazán ismertem fel őket. Néha, egy-egy felvillanó szövegcsík azért adott plusz információt.

Három meghívott vendég volt, két férfi és egy nő. Velük beszélgetett a műsorvezető nő és a férfi, és ott volt még egy ’helyszíni séf’, aki élő adásban főzőcskézett, amiből megkínálták a vendégeket. Mielőtt a vendégek megérkeztek volna, már azelőtt is érdeklődve figyeltem a műsorvezető hölgyet és a társát. Illetve azokat az embereket, akiknek (szerintem) az lett volna a feladata, hogy egymás társai legyenek a műsorvezetésben. Ám így, hang nélkül, csak a gesztikulációra, a mimikára, meg a testbeszédre hagyatkozva azt lehetett érzékelni, hogy bár fizikailag közel ülnek egymáshoz, pont semmi kapcsolódás nem volt köztük. Persze, elő kellett nekik adniuk, hogy ők milyen kafán megértik egymást – csakhogy ez egyáltalán nem jött át, ha az ember csak úgy nézte őket, ahogy én is tettem: hang nélkül. Szépen, mosolyogva beszéltek, de alig-alig néztek egymásra, a nő még egy kicsit félredőlten is ült, mert vagy nem fért a pasi mellett rendesen, vagy túl kényelmetlen volt neki olyan közel lenni ahhoz, akit igazából nem akart még bevenni a komfort-zónájába. Egyik is, másik is mondta a monológot, a szájuk mosolygott, a szemük már nem. Nem volt csillogás, nem volt pajkos összekacsintás, nem volt semmi, ami arra utalt volna, hogy na, hát ezek jól kijönnek egymással. És persze, oké, hogy ők nem egy pár- de a jól együttműködő kollégák testbeszéde is együttműködő. A testük is beszélget egymással, nem csak szájuk. Hát ők nem tették.

Ebbe a helyzetbe érkezett a 3 vendég: az egyedüli nő bántóan rosszul nézett ki, mindenféle smink, világítás, meg fodrászat és ruházat ellenére is fáradtnak, meggyötörtnek hatott, szeme alatt óriási fekete táskákkal – és nem, nem arra gondolok, hogy idősebb volt (egy 45+ nő még amúgysem öreg), mert az természetes, hogy idővel megereszkedik a bőrünk, hogy lesznek ráncaink – de az nem természetes, hogy ’szürkének hat’ a bőrünk, tompa, fénytelen a szemünk. A nő mellett volt még két férfi vendég is, alaposan megnézve őket, sajnos róluk sem a legjobb képet tudom most lefesteni: ugyanaz a szürkültség, a csillogásmentes szem, a messzire ’elrévedek-inkábbnemisvagyokitt’-szerű üveges tekintet. bored-businesspeople-sitting-in-the-cafe-and-not-talking_e1bhbamyd__F0000

És akkor így, ezek hárman kezdtek el beszélgetni a két műsorvezetővel. Tényleg fogalmam nincs arról, hogy miről is beszélgettek tulajdonképpen, de az arcukat nézve, már nekem volt kínos nézni a gyötrődést, ami a levegőben ötőjük közt volt. A műsorvezetők kérdeztek, hol az egyik, hol a másik vendég válaszolt, mindenki elmondta a válaszát, de a helyzet nem lett jobb: maradtak a csillogásmentes szemek, az elfelé vágyakozó testtartások, a kitekintgetések (hol a kamerába, hol csak úgy), mindenki játszotta a saját szerepét, amikor sorra került, de csak nézve az egészet, nem sok társasági, közösségi hangulat jött át az egészből.

A vendégekről amúgy annyi derült ki a szalagcsíkról, hogy közszereplők, szóvivők egészen pontosan. Innentől én már mertem feltételezni egy pár dolgot, hogy pl. nincs kameralázuk (vagyis nem az ijedtségtől szürke az arcuk) hiszen mindennap ilyen közegben mozognak, valószínűleg vannak már bevált ’kamera- pózaik’, meg ’kamera-mondataik’, valószínűleg álmukból felébresztve is képesek is akár 40 összefüggő és értelmes mondatot mondani. És mégis. Üres volt a tér. Valami hiányzott. Annak ellenére, hogy olyasvalamiről beszélgettek, ami a munkájukkal kapcsolatos, amiben biztos járatosak már. Ám ha így van, miért nem jön ez át a szemükön vagy a testtartásuk miért nem sugároz semmit?

Lehet, hogy már nem szeretik a munkájukat? Lehet, hogy már rég beleuntak és a fásultság, az unottság látszódott ennyire? Mert mi más indokolná azt, hogy nem csillog a szemük, amikor beszélnek? Legyen az bármi, ha valami érdekel bennünket, akkor arról lendülettel, izgalommal beszélünk és ez a hevület lesz a csillogás a szemünkben. Ha nincs csillogás, akkor nincs lelkesedés. Ez a helyzet.

És ez az állapot most kristálytisztán látszódott, nem vette el a szó a figyelmet arról, ami látható. És láthatóvá vált az, hogy mást mondanak, mint amit éreznek. Ők öten – mindannyian.

Fura volt ezt így végignézni és fel is merült a gyanú saját magam ellen, hogy hogyan befolyásolja az én megéléseimet az én saját, éppen aktuális hangulatos vagy kedvem? Aztán erre meg is kaptam a választ a következő vendég személyében. Az előző 3 vendég balra el és bejött az új vendég.

Egy pasi. A feliratból kiderült, hogy színész. Ő is 50 év felé járt. Csak neki csillogott a szeme! Mosollyal jött be és hozzá a szeme is mosolygott, könnyednek látszott és az összes gesztikulációja, testbeszéde is ezt mondta: jól érzem magam a bőrömben! És a helyzet az, hogy tényleg jól nézett ki. Ő is ápolt volt, akárcsak a többiek, ő is normálisan, hozzá illően fel volt öltve, akárcsak a többiek – ami lényeges különbség volt, hogy ő ÉLT. Észlelte nemcsak a műsorvezetőket, hanem szegény főzőpasit is, akit a többiek simán ignoráltak, míg ő rámosolygott és bevonta a beszélgetésbe. Közvetlen volt és barátságos – amire még a műsorvezetők is örömmel kapcsolódtak. És akkor ők ott egy jót beszélgettek: ment a mosolygás, a nem túlgondolt, hanem természetes gesztikuláció, a testrészek nem a csillagrózsa minden irányába mutattak, hanem mindenki egymás felé fordult, mintha egy láthatatlan kör mentén ülnének. Tartották a szemkontaktust és ez volt az a kép, amit nézni is jó érzés volt 😊 Nem az a verítékezős izzadság jött át, hogy ’jaj, mikor lesz már ennek vége, mert mindenki már úgyis csak elfelé menne’.

És hogy miért írom mindezt le?

Azért, mert tök sokan élünk úgy, hogy mást mondunk, mint amit érzünk, meg mást mutatunk, mint ami igazán bennünk van. És azt hisszük, hogy ezt senki nem látja.

De kérem szépen, ez bizony téves gondolat. És ezt amúgy Te is tudod, még akkor is, ha szereted a struccpolitikát és szereted két kézzel besöpörni a gondokat a szőnyeg alá. Attól azok még ott vannak…. és pontosan ezért fog el aztán az a különös érzés, hogy valami van… nem tudod mi, de nem jó érzés.

Valami zavar.

Valami nem jó.

Aztán felveszed a szép ruhádat és kisminkeled* magad (*persze férfiként ez a lépést kihagyható 🙂), elmész a munkába, hogy majd csak elmúlik.

De nem fog.

Amíg egyensúlyba nem kerül a belső igényed azzal, amit a külvilágnak is mutatsz – addig nem találod majd a helyed. Rosszul érzed magad a bőrödben és hidd el, ez látható.

Neked sem fog csillogni a szemed, szürkés árnyalatú lesz a bőröd, elvágyódsz mindenből, ami körülvesz, elvágyódsz még a saját bőrödből is – unni fogod magad, az életed, a problémáidat – és fájni fog az élet.

A szíved.
A lelked.
A tested is.

De végre! Végre, hogy fáj! Mert, ha fáj eléggé, akkor fogsz lépni! Csak akkor fogsz lépni, változtatni és változni, ha már tűrhetetlen. Akkor jön meg az az erő, ami úrrá lesz rajtad és ami azt mondatja veled: csinálj valamit, ez így nem mehet tovább! Ez így nem az az élet, amire vágytál!

No, és ha ez az erő megtalál, akkor mindenképp szólj nekem is. Ez lesz az az erő, ami kell ahhoz, hogy a coaching segítségével végre magadra találj.

Hogy megtaláld a külső-belső egyensúlyodat.

Hogy az légy, aki vagy és azt az életed éld, ami Neked a legjobb.

Mert nem kell megvárni, hogy olyan legyél, mint az a 3 vendég a reggeli tévéműsorban. Nem törvényszerű megkeseredni és kiégni sem. Tehetsz magadért már MA is.

Derítsd ki, hogy ki vagy Te valójában, hogy mi a jó Neked és alakítsd át az életedet!

Ha kell ebben segítség és támasz, én itt vagyok, csak egy kattintásodba kerül:

Időpontot foglalok a 0. díjmentes találkozóra.

Blog

A Holnapunk Ma Dől El

Futurológus – olvasom félhangosan, szinte betűzve az előttem lévő cikkben nyilatkozó személy beosztását. Jövőkutató – teszem hozzá mormogva, mintegy magamnak lefordítva, magyarázva az olvasottakat. Micsoda szakmák vannak mostanság – folytatom a belső monológomat némi meglepettséggel, hiszen abban a hitben élek, hogy egész naprakész vagyok a világgal, hogy követem annak változásait. Erre jön ez a szó, ez a futurológus, ami már szakma egyben és egy csomó mindent elindít bennem….

Mielőtt belekezdek, azt mindenképp tisztázni szeretném, hogy semmi bajom a futurológusokkal, talán azért sem, mert nem tudom, hogy pontosan mit is csinálnak (csak képzelek valamit). De ma ez volt az a szó mégis, ami hosszabb idő után írásra késztetett – úgyhogy ezt köszönöm 😊

Azt is köszönönöm, hogy nemes egyszerűséggel rávilágított arra a tényre is, hogy elég sokan ugyanígy lehetnek az én szakmámmal is, ami a coach [kócs] nevet kapta. Az elnevezés a sportból jön, a sport edzőket hívják így a mai napig. Az edzőket, akik a sportolókból a maximumot hozzák ki testileg és szellemileg egyaránt, a kettő nem igazán válik szét, hiszen ’agyban is ott kell lenni, hogy a test eredményesen működjön’. No, hát ezt csinálom én is pont coach-ként, csak még inkább az emberre fókuszálva. A hozzám érkezőkkel meghatározott személyes és/vagy szakmai céljaikon kezdünk dolgozni és strukturált kérdéseken keresztül, közös együttműködésre alapozva, a célok elérését szolgáló cselekvési tervet építünk. A coach, azaz én vagyok felelős azért, hogy a másikban a megvalósítási energiát felélessze, maximalizálja, hogy az ügyfél teste is mozgásba lendüljön és képes legyen valódi lépéseket tenni a változásért, a kitűzött célokért. A vágyott jövőért.

Ezzel el is érkeztünk a jövőhöz- pont ahhoz a jövőhöz, amit a futurológus is kutat… meg amúgy én is, meg szerintem sokan tesszük ezt. Vágyunk egy szebb, egy jobb jövőre, amiben mi jobban, boldogabban élünk. Egy olyan jövőre, amiben nincsen stressz, nincsen taposómalom, nincsen ’igyekezzünk, mert elkésünk’ hangulat, ahol nincsenek feszültségek, viták, rossz munkahely rossz főnökkel, parttalan veszekedések a férjjel/feleséggel, ahol a gyerek ’jó gyerek’, ahol a szomszéd normális, ahol sosem fogy ki a malacpersely, ahol nem kell megküzdeni hirtelen elromlott mosógéppel, betegségekkel, szomorúsággal, veszteségekkel, ahol már annyira jó a ma, hogy várjuk a holnapot is…

Ja, hogy ilyen nincs is? Hogy ez túl rózsaszín? Hogy ez nem reális, hanem lehetetlen? Egy része talán. Hiszen halhatatlanságot senki nem ígérhet, ahogyan a betegségek tökéletes kizárása is túlzottan optimista.  De több része meg bizony csakis rajtunk múlik. És ráadásul ma. Hogy hogyan?

A hozzáállásunk a kulcs. Hogy hogyan tekintünk arra a helyzetre, amiben éppen vagyunk. Hogy észleljük-e, hogy mit teszünk pontosan, hogy mi zajlik a testünkben, hogy milyen gondolatok, érzések suhannak át bennünk éppen akkor.

Miért fontos ez? – kérdezheted. Nézzük meg a ’rossz szomszéd’ esetét (ami könnyen ráhúzható a ’rossz főnök’ helyzetre is…), a szomszédod rossz, mert irritál. Irritál, mert mindig a leglehetetlenebb időpontban kezd porszívózni, vagy olyan tevékenységet csinálni, ami hangos és ez téged zavar. Eleinte tűröd, mert mit is tehetnél, meg majdcsak abbahagyja egyszer. De aztán másnap megint újrakezdi. Benned meg még hamarabb felmegy a pumpa, hogy ’nem igaz, hogy már megint pont most kezdi’. Harmadnap már szinte figyeled, hogy mikor kezdi újra és ingerült kárörvendéssel veszed tudomásul, hogy ’igen, megint csinálja a nyomorult’. Az ördögi spirál már készen is van, minden következő alkalom csak mélyíti benned az elégedetlenséget, egyre hamarabb veszed észre, ha megint azt a bizonyos dolgot csinálja és egyre hosszabban vagy miatta ingerült. Az ingerültség már akkora benned, hogy ha személyesen találkoztok se szívesen köszönsz neki, ha teheted, kerülöd. Megtanítottad magadat arra, hogy a ’szomszéd nem normális’.

De akkor mit is lehet tenni mégis? Legelőször is észlelni az ítélkezést, ami benned jelen van. ’A szomszéd nem normális’ egy elég erős ítélkezés egy másik emberről 😊 Ahogy az is, hogy a ’főnök hülye’, a ’gyerek rossz’, ’a férjem egy idióta’ … és nem kivétel az ítélkezés alól az sem, amikor magadról alkotsz véleményt, pl:  ’de hülye vagyok, hogy ezt megint elrontottam’, ’lúzer vagyok, hogy nem tudok leszokni a cigiről/hogy nem tudok lefogyni’. Nagyon-nagyon sokszor nem vagyunk tudatában annak, hogy ilyeneket gondolunk (sőt, néha még mondunk is!) másokról és magunkról is. A legelső lépés, hogy vegyük észre ezeket!

Ha megtörtént az, hogy fülön csíptél egy ilyen gondolatot, érzést, akkor jár magadnak a dicséret: mert nem könnyű ezeket észlelni! Önkéntelenül, sémák szerint cselekszünk, érzünk – amiket tanultunk, amiket tanítottak nekünk, úgy beidegződtek, hogy már ‘automata üzemmódban’ tesszük őket. Az élmények meghatároznak bennünket. Formálnak. Azokra reagálunk és ezeket a reakciókat tanuljuk meg.

A tanult dolgok azonban újratanulhatók. A beidegződéseket, az önkéntelen reakciókat gondos munkával, odafigyeléssel korrekciózhatjuk. Ez a fejlődés maga.

Miután megdicsérted magad (mert fontos, hogy magadhoz jó, elismerő szavaid is legyenek!), akkor lépj egy lépést hátra és próbálj úgy nézni a helyzetre, mintha egy ismeretlen lennél. Hívd elő a kíváncsiságodat és kérdezd meg magadtól, hogy mit tehetnél másként? Eddig mindig az történt, hogy jól felhúztad magad. De milyen más módon tudsz még viszonyulni a helyzethez? Mi mást tudsz még tenni az ingerültségen kívül, amit korábban nem? Mert igen, lehetsz továbbra is ingerült és akkor mi van? Mi változik? Megéri neked ingerültnek lenni? Szeretsz ebben az állapotban lenni? Jó ez neked? Nem??!! Akkor változtass.

Merj lépéseket tenni ma, hogy a holnapod olyan legyen, amilyennek szeretnéd!

Merj odamenni a szomszédhoz és megosztani vele, hogy neked ez így nem jó és beszélgess (és talán kitaláltad, hogy itt nem ’anyázásra’ gondolok…) vele arról, hogy hogy lehetne másképpen azt a bizonyos dolgot elintézni? Add meg neki és magadnak a bizalmat és azzal együtt a lehetőséget, hogy találtok egy olyan megoldást, ami neked és neki is jó!

De változás az is (nem is akármilyen!), ha a szomszéd zajára érkező saját érzelmedet, az ingerültséget próbálod mással helyettesíteni. Ha észleled, hogy jön a feszültség, akkor állj meg egy percre. Vedd észre, hogy az ingerültség megjelent. Vegyél 10 mély lélegzetet, figyelj arra, hogy milyen érzés beszívni és kifújni a levegőt. Kezdd el észlelni, hogy mi történik a testedben, miközben beszívód a levegőt, hogy hogyan emelkedik a mellkasod, a hasad. Képzeld el, hogy az oxigén szétáramlik a testedben. Képzeld el az oxigén útját: az orr belsejétől haladva a légzőcsövön keresztül, ahogy elterjed a tüdőben, ahogy átjárja azt, ahogy a tüdő erezetén keresztül bekerül a véráramba és tested legapróbb zegzugába is eljut. A lábujjaidtól kezdve a fülcimpádig gondold át a tesztrészeidet és kövesd az oxigén útját képzeletben.

Folytasd ezt a 10 levegővételen keresztül. Engedd meg magadnak, hogy a légzésedre figyelsz. Ezzel teszed lehetővé, hogy a fókuszod ne az ingerültség állapotán legyen. Észleld, ahogyan képes vagy a fókuszodat, a saját akaratodnak köszönhetően, a légzésre fordítani. Észleld, hogy a nyomás a fejedben csökken, hogy nyugodtabban veszed a levegőt, hogy a feszültség a gyomrodban porladni kezd.  – Ezt hívják tudatos jelenlétnek. Ez egy tanulható technika a nehézségek, a stressz leküzdésre. Angol szóhasználattal ez a mindfulness [májndfulnesz].  Egy olyan technika, melyet coachként meg tudok neked tanítani.

Képzeld el, hogy sikerült megbeszélni ezt a szomszéddal, és/vagy sikerült az ingerültség helyett inkább a légzésedre összpontosítani – milyen érzés ez? Jó? Tetszik, hogy kiiktattál egy nyomasztó érzést a napodból? Tetszik, hogy tudatosan képes voltál egy változtatást véghez vinni az életedben? Tetszik, hogy amit te terveztél el, azt te is vitted sikerre?

Hát nekem is tetszik😊 Ezért vagyok coach, hogy ilyen változásokat indítsak el benned. Én ezt teszem ma a magam holnapjáért 😊 Nekem a jövőm arról szól, hogy ma inspirállak, változásra és változtatásra késztetlek. Teszem ezt azért, mert hiszek a fejlődésben. Hiszek abban, hogy az ember, ha szeretne, tud fejlődni. Hiszek abban, hogy Te ilyen ember vagyok. Hiszek benned.

A holnapunk tehát ma dől el.

Vagyis a jövőnk dől el ma.

Minden ’ma’ egy ’holnap’. Minden ’ma’ ’most’-okból áll.

A holnapok sokasága pedig a jövőnk maga.

Ne habozz másként élni éppen most, pont ma, hogy egy olyan jövőd legyen, amit szeretnél.

…. Szóval úgy tűnik, hogy én meg ’ma-kutató’ is vagyok’ 😊 Pacsi minden futurológusnak! 😊

Ma tehetsz valamit a holnapodért. Legyen az, hogy írsz nekem:

Díjmentes 0. találkozó: 60 perc együtt: csak Te meg én – na és a coaching 😊 Megismerheted, hogy milyen is az a coaching és engem is megtapasztalhatsz életnagyságban 😊 Itt foglalhatod le az időpontodat.