A reggeli főzős-beszélgetős műsor ment a tévében épp, amikor elfoglaltam a helyem a futógépen az egyik reggel. Általában két dolgot csinálok futógépen, miközben szolid tempóval kocogok: zenét hallgatok vagy zenét hallgatva nézek ki az ablakon és nézek be magamba, rendezem a gondolataimat, figyelem az érzéseimet😊 Azon a reggelen a gépet előttem használó nem kapcsolta ki a tévét a futógépen, én meg nem kapcsoltam ki, amikor felléptem a gépre. Így történt az, hogy bámultam a tévét, miközben a fülemben ment a zene.
Általában elmondható az rólam, hogy szeretem nézni az embereket. Érdekesnek találom az arcukra kiülő gondolatokat érzelmeket, eljátszom a gondolattal, hogy ott és akkor vajon milyen hangulatban vannak, mire gondolnak, mint mond a szemük, miről árulkodik a mozgásuk. Hát a futópadon, miközben még reggeli-rozsdásan próbáltam a futásra bemelegedni, megint ezt történt velem: néztem a reggeli beszélgetős-főzős műsort hang nélkül. Nem tudtam miről beszélgetnek, meg azt se túlzottan, hogy kik beszélgetnek- nem igazán ismertem fel őket. Néha, egy-egy felvillanó szövegcsík azért adott plusz információt.
Három meghívott vendég volt, két férfi és egy nő. Velük beszélgetett a műsorvezető nő és a férfi, és ott volt még egy ’helyszíni séf’, aki élő adásban főzőcskézett, amiből megkínálták a vendégeket. Mielőtt a vendégek megérkeztek volna, már azelőtt is érdeklődve figyeltem a műsorvezető hölgyet és a társát. Illetve azokat az embereket, akiknek (szerintem) az lett volna a feladata, hogy egymás társai legyenek a műsorvezetésben. Ám így, hang nélkül, csak a gesztikulációra, a mimikára, meg a testbeszédre hagyatkozva azt lehetett érzékelni, hogy bár fizikailag közel ülnek egymáshoz, pont semmi kapcsolódás nem volt köztük. Persze, elő kellett nekik adniuk, hogy ők milyen kafán megértik egymást – csakhogy ez egyáltalán nem jött át, ha az ember csak úgy nézte őket, ahogy én is tettem: hang nélkül. Szépen, mosolyogva beszéltek, de alig-alig néztek egymásra, a nő még egy kicsit félredőlten is ült, mert vagy nem fért a pasi mellett rendesen, vagy túl kényelmetlen volt neki olyan közel lenni ahhoz, akit igazából nem akart még bevenni a komfort-zónájába. Egyik is, másik is mondta a monológot, a szájuk mosolygott, a szemük már nem. Nem volt csillogás, nem volt pajkos összekacsintás, nem volt semmi, ami arra utalt volna, hogy na, hát ezek jól kijönnek egymással. És persze, oké, hogy ők nem egy pár- de a jól együttműködő kollégák testbeszéde is együttműködő. A testük is beszélget egymással, nem csak szájuk. Hát ők nem tették.
Ebbe a helyzetbe érkezett a 3 vendég: az egyedüli nő bántóan rosszul nézett ki, mindenféle smink, világítás, meg fodrászat és ruházat ellenére is fáradtnak, meggyötörtnek hatott, szeme alatt óriási fekete táskákkal – és nem, nem arra gondolok, hogy idősebb volt (egy 45+ nő még amúgysem öreg), mert az természetes, hogy idővel megereszkedik a bőrünk, hogy lesznek ráncaink – de az nem természetes, hogy ’szürkének hat’ a bőrünk, tompa, fénytelen a szemünk. A nő mellett volt még két férfi vendég is, alaposan megnézve őket, sajnos róluk sem a legjobb képet tudom most lefesteni: ugyanaz a szürkültség, a csillogásmentes szem, a messzire ’elrévedek-inkábbnemisvagyokitt’-szerű üveges tekintet. 
És akkor így, ezek hárman kezdtek el beszélgetni a két műsorvezetővel. Tényleg fogalmam nincs arról, hogy miről is beszélgettek tulajdonképpen, de az arcukat nézve, már nekem volt kínos nézni a gyötrődést, ami a levegőben ötőjük közt volt. A műsorvezetők kérdeztek, hol az egyik, hol a másik vendég válaszolt, mindenki elmondta a válaszát, de a helyzet nem lett jobb: maradtak a csillogásmentes szemek, az elfelé vágyakozó testtartások, a kitekintgetések (hol a kamerába, hol csak úgy), mindenki játszotta a saját szerepét, amikor sorra került, de csak nézve az egészet, nem sok társasági, közösségi hangulat jött át az egészből.
A vendégekről amúgy annyi derült ki a szalagcsíkról, hogy közszereplők, szóvivők egészen pontosan. Innentől én már mertem feltételezni egy pár dolgot, hogy pl. nincs kameralázuk (vagyis nem az ijedtségtől szürke az arcuk) hiszen mindennap ilyen közegben mozognak, valószínűleg vannak már bevált ’kamera- pózaik’, meg ’kamera-mondataik’, valószínűleg álmukból felébresztve is képesek is akár 40 összefüggő és értelmes mondatot mondani. És mégis. Üres volt a tér. Valami hiányzott. Annak ellenére, hogy olyasvalamiről beszélgettek, ami a munkájukkal kapcsolatos, amiben biztos járatosak már. Ám ha így van, miért nem jön ez át a szemükön vagy a testtartásuk miért nem sugároz semmit?
Lehet, hogy már nem szeretik a munkájukat? Lehet, hogy már rég beleuntak és a fásultság, az unottság látszódott ennyire? Mert mi más indokolná azt, hogy nem csillog a szemük, amikor beszélnek? Legyen az bármi, ha valami érdekel bennünket, akkor arról lendülettel, izgalommal beszélünk és ez a hevület lesz a csillogás a szemünkben. Ha nincs csillogás, akkor nincs lelkesedés. Ez a helyzet.
És ez az állapot most kristálytisztán látszódott, nem vette el a szó a figyelmet arról, ami látható. És láthatóvá vált az, hogy mást mondanak, mint amit éreznek. Ők öten – mindannyian.
Fura volt ezt így végignézni és fel is merült a gyanú saját magam ellen, hogy hogyan befolyásolja az én megéléseimet az én saját, éppen aktuális hangulatos vagy kedvem? Aztán erre meg is kaptam a választ a következő vendég személyében. Az előző 3 vendég balra el és bejött az új vendég.
Egy pasi. A feliratból kiderült, hogy színész. Ő is 50 év felé járt. Csak neki csillogott a szeme! Mosollyal jött be és hozzá a szeme is mosolygott, könnyednek látszott és az összes gesztikulációja, testbeszéde is ezt mondta: jól érzem magam a bőrömben! És a helyzet az, hogy tényleg jól nézett ki. Ő is ápolt volt, akárcsak a többiek, ő is normálisan, hozzá illően fel volt öltve, akárcsak a többiek – ami lényeges különbség volt, hogy ő ÉLT. Észlelte nemcsak a műsorvezetőket, hanem szegény főzőpasit is, akit a többiek simán ignoráltak, míg ő rámosolygott és bevonta a beszélgetésbe. Közvetlen volt és barátságos – amire még a műsorvezetők is örömmel kapcsolódtak. És akkor ők ott egy jót beszélgettek: ment a mosolygás, a nem túlgondolt, hanem természetes gesztikuláció, a testrészek nem a csillagrózsa minden irányába mutattak, hanem mindenki egymás felé fordult, mintha egy láthatatlan kör mentén ülnének. Tartották a szemkontaktust és ez volt az a kép, amit nézni is jó érzés volt 😊 Nem az a verítékezős izzadság jött át, hogy ’jaj, mikor lesz már ennek vége, mert mindenki már úgyis csak elfelé menne’.
És hogy miért írom mindezt le?
Azért, mert tök sokan élünk úgy, hogy mást mondunk, mint amit érzünk, meg mást mutatunk, mint ami igazán bennünk van. És azt hisszük, hogy ezt senki nem látja.
De kérem szépen, ez bizony téves gondolat. És ezt amúgy Te is tudod, még akkor is, ha szereted a struccpolitikát és szereted két kézzel besöpörni a gondokat a szőnyeg alá. Attól azok még ott vannak…. és pontosan ezért fog el aztán az a különös érzés, hogy valami van… nem tudod mi, de nem jó érzés.
Valami zavar.
Valami nem jó.
Aztán felveszed a szép ruhádat és kisminkeled* magad (*persze férfiként ez a lépést kihagyható 🙂), elmész a munkába, hogy majd csak elmúlik.
De nem fog.
Amíg egyensúlyba nem kerül a belső igényed azzal, amit a külvilágnak is mutatsz – addig nem találod majd a helyed. Rosszul érzed magad a bőrödben és hidd el, ez látható.
Neked sem fog csillogni a szemed, szürkés árnyalatú lesz a bőröd, elvágyódsz mindenből, ami körülvesz, elvágyódsz még a saját bőrödből is – unni fogod magad, az életed, a problémáidat – és fájni fog az élet.
A szíved.
A lelked.
A tested is.
De végre! Végre, hogy fáj! Mert, ha fáj eléggé, akkor fogsz lépni! Csak akkor fogsz lépni, változtatni és változni, ha már tűrhetetlen. Akkor jön meg az az erő, ami úrrá lesz rajtad és ami azt mondatja veled: csinálj valamit, ez így nem mehet tovább! Ez így nem az az élet, amire vágytál!
No, és ha ez az erő megtalál, akkor mindenképp szólj nekem is. Ez lesz az az erő, ami kell ahhoz, hogy a coaching segítségével végre magadra találj.
Hogy megtaláld a külső-belső egyensúlyodat.
Hogy az légy, aki vagy és azt az életed éld, ami Neked a legjobb.
Mert nem kell megvárni, hogy olyan legyél, mint az a 3 vendég a reggeli tévéműsorban. Nem törvényszerű megkeseredni és kiégni sem. Tehetsz magadért már MA is.
Derítsd ki, hogy ki vagy Te valójában, hogy mi a jó Neked és alakítsd át az életedet!
Ha kell ebben segítség és támasz, én itt vagyok, csak egy kattintásodba kerül:
