2022. december 27-ét írunk. Ez a negyedik teljes évem, mint coach-vállalkozó. Hihetetlen, hogy röpül az idő! 2018. decemberében, amikor az első bizonytalan lépéseimet megtettem, mint ’újszülött’ vállalkozó, nem is sejtettem, hogy mi mindenre leszek túl 2022. decemberére 😊 Az eddigi élményeimről, tapasztalataimról eddig is mindig beszámoltam Neked év végével – és úgy látom, hogy most sem lesz ez másként 😊 (Ha van kedved, olvasd el a korábbi évértékelőimet is: 2019, 2020, 2021)
Az év végi áttekintés amolyan, ’bevált gyakorlattá’ vált számomra – több szempontból is hasznomra válik ránézni, hogy milyen út van mögöttem. Hiszen van megtett út mögöttem, ezt is jó ilyenkor nyomatékosítani saját magamban – ez is egy tanulás nekem, mert gyakran csak arra fókuszálok, ami előttem van, és/vagy amit meg kell oldanom és így nem érzékelem a saját haladásomat, mert vissza sem nézek az útra, amin hol kisebb, hol meg elég öles léptekkel haladok. De haladok. Folyamatosan.
Most, hogy visszanézek, hogy hogyan is indult a 2022. évem, azt veszem észre, hogy ’teljes gázzal’. Már január 6-tól kezdve teli naptárral kezdtem az évnek, minden napra jutott coaching, workshop vagy konferencia. Elképesztő dinamikával rajtolt el ez az év, a naptáram szerint április 20-a volt január 6-a óta az első olyan munkanapom, amikor nem volt egyetlen coaching alkalom vagy workshop beiktatva. Pedig azokban a hónapokban azért történt ez-az a nagyvilágban…
Én és érzelmek
2022. végre újból ígéretesen indult, kikecmeregni látszódtunk a pandémia ilyen-olyan hatásaiból, egyének és szervezetek is kezdték felvenni a régi-új menetrendet. Én is bizakodóan tekintettem a 2022. évre, hiszem az első 6 hónapra, azaz június végéig pontosan tudtam, hogy mit is fogok csinálni. Büszke is voltam, hogy félévre előre látom a tervezett munkáimat, vállalkozóként ezt tudni mondani, nekem nagy eredmény (és nagy előzetes munka is) volt.
Különösen, hogy mind 2020. és 2021. arról szólt, hogy március legelején ’beütött a krach’ (pandémiás lezárások, home office, online tanulás, teljes leállás, többszörös újratervezés…), úgyhogy már egyfajta extra figyelemmel voltam idén február vége felé, hogy na, vajon most mit hoz a március? Az a március, ami korábban szólhatott a születésnapokról, mert úgy adódott, hogy az öcsémmel szinte egy napon születtünk, csak 5 év eltéréssel. Én március 5-én, ő meg március 6-án. Ez a két dátum viszont 2020-től kezdve inkább a ’maradj otthon’ és a ’koronavírus’ dátuma mindenkinek – nekünk meg 2020. óta ’fura születésnapi ajándék’.
Szóval idén, február végén már figyeltem, ám ez alkalommal nem is kellett március elejéig sem ’várni’, hiszen február 24. ismét egy olyan dátum lett, ami nagyon sokunknak belevésődött a fejébe. Meg a szívébe is.
A háborúról szóló első hírek érzelmi sokkal jártak számomra. Hirtelen ’nem is fogtam fel’, hogy mi történik, hogy EZ TÉNYLEG történik, ráadásul a ’szomszédban’. Persze, tudom, hogy vannak olyanok, akik szerint ebben pont semmi meglepetés nincs – én ezt a részért nem kívánom most ide behozni.
Az érzelmeim minden rációt felülírva öntöttek el. Az első pár napban képtelen voltam bármit is tenni a saját érzelmeim áradata ellen. Úgy éreztem, hogy ’gyomorszájba rúgtak’, hogy fekszem a földön és tehetetlen vagyok. Pedig már épp kezdett minden jobbra fordulni! Már épp kezdett a világ a ’régi’ lenni’! És erre tessék – jön egy háború…
Jobb híján hagytam magam sodorni az árral, a bizonytalansággal, a kétségbe eséssel, a félelemmel – mert volt ott minden. Annyira minden, hogy mintha ’fantom emlékeim’ is lettek volna a háborúról – fantom, hiszen én magam nem éltem meg háborút korábban.
Ám a nagyszüleim igen. Bennem pedig minden, még gyerekként hallott történet hirtelen ’élesedett’ és ’valóság’ lett. ’Valóság lett’, az orosz katonákról szóló történet, ami Papa mesélt, hogy ’jöttek és elvittek mindent’, hogy a ’kislányok és a kisfiúk is elbújtak’, hogy ’inkább odaadták maguktól mindazt, ami kamrában volt, hogy nyugtuk lehessen’, hogy ’pár szót inkább megtanultak oroszul is, mint: vigyétek; nincs itt semmi/senki más; tej, tehén, tea ’. Emlékszem, hogy Papa a Szabad Föld újság margójára kunkori farkú kismalacot rajzolt, meg egy katonát puskával, aki elvitte a kismalacot.
Az utolsót.
Furán éles ’emlékek’ sora tört rám akkortájt, nagyon nehezemre esett elkülöníteni a saját érzéseimet ezektől az ’idegen’ és mégis sajátként megélt érzésektől.
És milyen érdekes (?!), hogy pont ekkor, pont ebben az állapotomban úgy kaptam segítséget, hogy még nem is kértem! Az egyik legmélyebben becsült, tisztelt és szeretett Coach-Tanárom írt egy levelet nekem és pár embertársunknak, hogy a kialakult helyzetben ő szupervíziót ajánl fel nekünk. Hadd idézzem sorait szó szerint, mert nekem már maga a felhívás és lehetőség fáklyaként lobbant fel az érzelemeim hullámzó tengerén: „Mélyen hiszem azt, hogy ami most körülöttünk történik, végérvényesen nem lehet tőlünk független. Nem tud nem hatni azokra a mélyen magunkban cipelt fájdalmakra, amik a korábbi háborúk, szenvedések lenyomatai, és amelyeket a családunkon és a felnövésünkön keresztül direktben mi is érzékeltünk.
Azt hiszem, mindannyian tesszük a dolgunkat, ki hogyan tudja. Számomra az egyik feladat az, hogy teremtsünk együtt segítők olyan tereket, ahol mi magunk teret adhatunk annak, ami bennünk történik – hogy minél többet integrálhassunk a múltban meg nem integrált dolgokból. Ezáltal segítve azt, hogy minél inkább válaszokat, es ne reakciókat tudjunk adni a körülöttünk folyó eseményekre, engedjük be, de ne vesszünk el annak borzalmában, ami történik, es ezáltal segítve az ügyfeleinket is ugyanebben a tanulási és integrálási folyamatban.
Amire hívlak Titeket: kéthetente másfél óra csoportos ‘szupervízió’, vagy meg inkább közös tér, ahol hallhatjuk a saját es egymás hangját. Ezáltal növelve az együttérzés képességét magunkban, és ezáltal erővé es cselekvőképességé alakítva a fájdalom rétegeit.”
Így vehette kezdetét egy csodálatos utazás 8 további embertársammal együtt, ahol szó szerint együtt sírtunk, együtt nevettünk, együtt adtunk hálát (és én azóta is teszem) annak, aminek éppen lehetet. Felemelő érzés rájönni, hogy MINDIG van miért hálásnak lenni – és megélni a hála és a szeretet érzetét a legszörnyűbb időszakokban nem csak holmi romkom és gej brazil szappanoperában lehet, hanem a földi mindennapokban is.
Innen újfent hálát mondok Tanáromnak és Csoporttársaimnak, akikkel akkor közös egységet alkothattunk és egymás legmélyebb bizalmi szövetségeseivé válhattunk!
Nekem ez a lehetőség, ez a közös munka életmentő öv volt. Amit utánam dobtak, amikor épp fuldokolni kezdtem. Nem tudom eléggé megköszönni, de mindenképp meg akarom próbálni mégis eléggé megköszönni! 😊
Abban az időszakban született ez a ’vers’ is bennem:
Lapulok lankadatlan és léhán,
Csak a csönd csücsörít énrám.
Színes szája szívemet szorítja,
Mégis mosolya a szeretet hídja.
Sejtelmesen serkennek sejtjeim-
Békére, boldogságra bátorítva tetteim.
Tudod te tiltott titkaidat?!
Néz nevetőn és nincstelen – a szemembe
Végre végigsuhan a végtelen – a lelkembe’.
Van Kiút.
Van Remény.
Van Szeretet.
Prüszköli hangosan tele a szobát,
míg velem meg csak egyre forog a világ.
Forog, hiszen ez a dolga.
Bár ez most mindenki világa volna!
Lám, már nem lapulok lankadatlan és léhán,
Inkább teszem a dolgom ezen a sakktáblán.
Szívemmel szólítom a szíveket –
Tegyék meg ők is lépéseiket!
Mert
van
Kiút.
És
van
Remény.
Amíg
van
Szeretet.
… Így telt hát az első pár hónapja az évnek a ’színpad mögött’, míg mások talán ebből mit sem vettek észre. És ez jól is van így – az érzelmeinket megélni jó és szükséges is, de ezt nem kell szükségszerűen mindenki előtt is tenni, vagy mindenki más tudtára is hozni.
A belső egyensúly épp ettől belső egyensúly, hogy nem kívül történik – csak épp kívülről is látszódik. Az is, ha van és az is, ha nincs.
2022-ben újratanultam megbirkózni a nehéz érzetekkel, újra megtanultam megélni azokat úgy, hogy képes legyek ismét talpra állni és működni tovább – hogy másoknak is ezt tovább adhassam.
És ez így is lett 😊
2022 számokban
Tudom, mindig vannak olyanok is, akiket a száraz számok, a tények jobban érdekelnek. És nem először vallom be Nektek, hogy a számok engem is érdekelnek 😊 Lássuk hát mi minden történt 2022-ben:
- 223 coaching találkozó, ami
- 314 coaching óra
- 150 óra marketing szolgáltatás
- 96 workshop óra
- 212 ember, akivel együtt dolgoztam idén
- 50% nő és 50 % férfi arány a coachingban
- 92%-os volt a munkanapjaim kihasználtsága, azaz kb.
- 220 napján az évnek volt vagy coaching ülés vagy workshop, meet-up
- +10-kal nőtt a nettó árbevételem a megnövekedett adózás mellett
- 60-40% az arány az új és visszatérő ügyfelek aránya
Közösségi média és honlap:
- 369 189 volt a posztjaim megtekintése a LinkedIn-en, ami összesen 4866 like-ot jelent a 115 db posztra, amit készítettem (mindez egyébként 150 ezerrel több összmegtekintés és 1686-tal több like mint 2021-ben)
- Top 5 LinkedIn posztjaim voltak:
- A férfi és női vezetők megítélésére – 14 052 views, 155 like
- Egy kép felér 1000 szóval – 11 943 views, 118 like
- A kiégés 12 állomása – 11 675 views, 115 like
- Lehetünk egyszerre többfélék is – 9124 views, 142 like
- Pszichológiai biztonság – 8907 views, 146 like
- A honlapomat 2022-ben 29.47%-kal több egyéni látogató látogatta meg 2021-hez képest, ami összesen 9989 megtekintést hozott idén.
- A Facebook-on 38 015 embert értek el a posztjaim idén organikusan (azaz nem fizetett hirdetésen keresztül).
- Az Instagramra idén nem futotta az energiámból – ott nem csináltam semmit 😊.
További eredmények:
- Elvégeztem a Pennsylvania University Pozitív Pszichológia kurzusát.
- Nemzetközi Positive Leadership / Pozitív vezetés jelölést kaptam.
- Budapest Top 15 coacha közé választottak.
- 10 cikket publikáltam angolul a nemzetközi BRAINZ Magazinban.
- Elindítottam és vezetem az Inner Development Goals magyarországi hub-ját.
- Sikerrel vettem az adózás kötelezettség megváltozását és váltottam adónemet.
Íme a szokásos infografika is:
Legnehezebb időszak
A 2022-es év is jócskán tartogatott megoldandó helyzeteket, időnként komoly nehézségeket. Nekem a szeptember-október időszak volt talán a legnehezebb. A legnehezebb, mert addigra ’ért be’ az összes korábbi esemény és halmozottan kezdtem érezni a hatását a pandémiának, a háborúnak és a KATA adózás és rezsi megváltozásának hatásait. Mint magánembert is megcincált ez az időszak, nehéz volt megbirkózni a megnövekedett árakkal a boltokban meg az energiaszámlák is máshogy kezdtek kinézni, mint eddig. Ezzel párhuzamosan, mint vállalkozó is kihívásokkal szembesültem az adózás hirtelen megváltozása, a gazdaság, a szervezeti döntési folyamatok lelassulása kapcsán.
Büszke vagyok arra, hogy a KATA megváltozását jól vettem, mint vállalkozó és hogy kivétel nélkül minden addigi ügyfelem folytatta velem a közös munkát a megváltozott körülmények mellett is! Hálás vagyok, hogy olyan ügyfelekkel dolgozom, akiknek a közös munka közös érték is!
És amíg augusztusban el tudtam azt mondani már, minden eddigi legjobb évemet fogom majd zárni, addig meg egyszerűen fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok csinálni 2023-ban… Emlékszem, akkortájt az volt az érzetem, hogy a ’fű sem nő’ – és eltelik a szeptember, az október is úgy, hogy nem látom, hogy mit fogok csinálni 2023. januárjában. És ez merőben más volt, mint korábban.
Rémisztő volt.
Rémisztő volt, hogy ennyire elbizonytalanodott a helyzet – még akkor sem éreztem ilyen nagyfokú bizonytalanságot, amikor belevágtam a vállalkozói létbe. Pedig akkor sem tudtam, hogy mit fogok csinálni pár hónap múlva.
Hogy mi mégis a különbség a két helyzet közt?
Az, hogy az elmúlt 2 év hazai és világszintű eseményei olyan gyökeres változásokat indítottak el, melyek ellehetetlenítik a (legtöbb) gazdaság egészséges működését. És ezek mind most ’érnek be’ – mostanra tetőződnek. Ha engem kérdezel, szerintem nem értük el még a gazdasági mélypontpontot itthon…
Szóval az a két hónap kimerítő volt. Elfáradtam. Az immunrendszerem is elfáradhatott, mert újból Covidos is lettem, ami minden korábbinál jobban megviselt. Mikor azt hittem, már épp felépülök, akkor meg kiderült, hogy egy szövődmény további 6 hétre kivon még a forgalomból. Heveny fülgyulladásom lett, ami fittyet hányt az antibiotikumra és minden egyéb kezelésre, cserébe elképesztő módon fájt a fülem. Bármilyen fájdalomcsillapító csak max. 3 órára tudta tompítani az éles fájdalmat. Még éjjel is felébresztett a rám törő fájdalom és fel kellett kelnem és fájdalomcsillapítót bevenni, hogy újra el tudjak aludni.
Nem voltam jó bőrben és semmi nem használt. Amikor már egy egész konzorcium azon töprengett, hogy mi tartja fent a gyulladást a fülemben és mitől immunis mindenféle terápiára, akkor jutottam arra, hogy lehet, ez egy kérdés magam felé is: vajon mit nem hallok meg? Mi az, ami nem tudok, vagy nem akarok meghallani?
Ezek voltak azok a pillanatok, amikor magamnak, hangosan ki tudtam mondani dolgokat – többek közt azt, hogy félek. Soha ennyire nem féltem még a jövőtől, mint akkor. Félek a létbizonytalanságtól, hogy tönkremegyünk és zátonyra futunk. Ilyen létbizonytalanságot én korábban még nem éreztem.
Szóval dolgom volt a félelmemmel – és ehhez kértem és kaptam is profi segítséget én is. Egy coaching folyamatban. Hétről-hétre dolgoztuk meg és át az érzéseimet és Gábor coach segítségével bontogattam magam, mint a hagyma rétegeit. Rég elavult hiedelemeket tártunk fel, amit vagy kidobhattam, mert már nem támogatott, vagy újra fogalmaztam, ami már helytállóbb és pontosabb tudott lenni.
A coaching munka mellett elkezdtem tanulni is, ekkor kezdtem el a Pennsylvania University Pozitív Pszichológia kurzusát – elképesztő jó dolgot tettem ezzel magammal 😊 Megtanultam formálni a saját belső monológomat korábban nem ismert módszerekkel és hasznos praktikákat is kaptam, amivel a pozitív irányba úgy állíthatom magam, hogy közben nem tagadom el a nehézségeket sem. Ezt mindig fontosnak tartottam, és örültem, hogy most további technikákat is elsajátítok és gyakorolhatom magamon is.
Így evickéltem át ezen a két hónapon és november végére azon kaptam magam, hogy lassan, de bizonyosan újra formálódik a jövőképem. Hogy lassan, de biztosan tér vissza a hitem, a belső erőm, hogy 2023-ban is tudom tovább haladni. Már nem gyötörtem annyit magam, hogy mi is lesz, meg hogyan is lesz, sokkal inkább a jelenre kezdtem el fókuszálni, hogy éppen most mit tehetek?
Így történt, hogy újra élesztettem olyan kapcsolódásokat, amik valamiért pihenőpályán voltak, vagy ’időhiány miatt’ elporolódtak, bár nekem fontosak voltak és így történt, hogy kiléptem olyan kapcsolódásokból, ami nem támogatott.
Jobban jelen lenni, hogy megláthassam a lehetőségeimet – ez lett a mottóm és talán ennek is köszönhetem, hogy így is lett. Így nyílt szemem az Inner Development Goals kezdeményezésre is, melyről itt olvashatsz bővebben és melynek magyarországi hubjának elindítását és vezetését vállaltam magamra.
Összegzés
2022. is rally volt a javából. Én sokszor voltam lent és fent, miközben nagyon vágytam a „biztonságos”-ra. Közben megint rájöttem, hogy ez amúgy tőlem lesz biztonságos 😊 Amikor én azt érzem, hogy meg tudok birkózni helyzetekkel, akkor lesz a legveszélyesebb, legkiszámíthatatlanabb helyzet is ’biztonságos’ – nem a helyzet változik azzá, én változok hozzá. Én leszek és vagyok képes.
Most, 2022. december 27-én már jobban látok előre. Már tudom újra, hogy teszem majd a dolgom – legyen az bármi is. Most talán nem az út a fontos, sokkal inkább a hit az ön- és énerőben, saját magamban. Mostanában azt lehetett megtanulni nagyon jól, hogy csak a változás állandó, hogy tervezni mit sem ér, ha nem tervezzük azt újra.
Meg újra.
Aztán megint újra.
Mert az út is lépésekből tevődik össze. Ezért fontos a jelenben lenni és CSAK a következő lépésünket jól megtervezni ÉS meglépni azt.
Onnan meg a következőt.
Aztán a következőt.
Persze, az fontos, hogy hová tartunk – de én azt már egy ideje tudom: az emberek figyelmének a felhívása az önismeret fontosságára és az emberi képességeik fejlesztése, amivel a saját legjobb életüket hozhatják létre.
Hogy mindenki képes legyen ’CSAK ’ a következő lépésre.
Aztán a következőre…
… mert így éljük túl.
… mert így élhetjük meg az életet.
… mert ez a nagybetűs Élet.
Szóval kedves 2022., én köszönöm, hogy megint sokat tanítottál és így köszönthetem 2023-at: kíváncsisággal és teljes jelenléttel!
