Csordás Izabellával
Izabella coaching szemléletű mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakemberrel beszélgettünk a vállalkozóvá válásunkról. Az alábbi beszélgetésünket Izabella honlapján is megtaláljátok, fogadjátok nálam is szeretettel! 🙂
A kezdetek…
Ahogy beszélek régi munkatársakkal, vagy kapcsolatba kerülök az alkalmazotti létemből ismert szervezetekkel, azt tapasztalom, hogy a vállalkozói lét megítélése különösen ambivalens. Vannak a sóvárgók, irigykedők: akik a szabadságot, a kötetlen időbeosztást, a rugalmasságot és a magas jövedelmeket látják benne. Aztán vannak a távolságtartók, távolról csodálók: ők leginkább a bizonytalanságot nem tudják elképzelni, ami ezzel a működési formával jár.
Izabellával mindketten egy sokak által irigyelt alkalmazotti létet hagytunk ott, és váltottunk. Mindketten vállalkozóként dolgozunk, akkor is, ha nagyon más közegből jövünk: Izabella a közszférából, én a multivilágból érkezem. Alább mélyebb betekintést engedünk a vállalkozóvá válásba, az ennek hátterében lezajló folyamatokba, a kihívásokba, az előnyökbe, az igenekbe és a nemekbe. Három részletben jelentkezünk majd. Íme, az első rész.
MIKOR ÉS MINEK A HATÁSÁRA FOGALMAZÓDOTT MEG BENNED, HOGY VÁLLALKOZÓ LESZEL?
ÁGNES: Jó kérdés! Még pedig azért, mert képzeld, én körülbelül 35 éves koromig (most 42 vagyok) fennhangon hangoztattam, hogy ’én soha nem leszek vállalkozó! Már így sem alszom éjszakánként a rám szakadó felelősségtől a cégnél, hát mi lenne velem akkor, ha a saját cégem lenne és azért kellene teljes felelősséget vállalni?!’ – ennyi idő távlatából és több száz óra coaching tapasztalás után már sokkal jobban látom, hogy a felelősséggel voltak ’bajaim’ 😊. Akkoriban azt gondoltam, hogy csak úgy lehetek felelősségteljes, ha ’szétstresszelem’ és agyonhajtam magam, ráadásul teszem ezt örömtelenül, majd a fáradságtól kimerülten meredten bámulom a plafont éjjelente, mert úgysem bírok aludni. Ezt gondoltam, mert javarészt ezt láttam a környezetemben: hogy csak vért izzadva, kemény munkával lehet ’sok’ pénzt keresni és ’normálisan megélni’. Emiatt a vállalkozói lét meg sem tudott teremtődni az elképzeléseimben, mint alternatív élet-, lét- és megélhetési forma.
IZABELLA: Milyen érdekes, te a munkába való belefásulásból indultál, és a felelősség bizonytalanított el. Én ehhez képest egy furcsa megengedő szervezeti kultúrából jövök: a 10 éves közalkalmazotti létben nagy szabadságot tapasztaltam meg. Számos ötletemet meg tudtam valósítani: a szervezetben egy új osztály és egyéb, a területünkön mintaadó projektek nőttek ki a kezem alatt. Ezekre büszke voltam, jó volt, hogy hagyták, de vállveregetés nem járt érte. Az elismerést külföldi konferenciákon termeltem be, és így utaztam fel-le a kiégés-görbémen. Hol belefásultam, hol a külföldi impulzusokból feltöltve energikusan dolgoztam tovább. Az eredmények után azonban én nem tudtam hátradőlni a székemben, hogy köszönöm ennyi. Megtehettem volna, mert a közeg adta magát. Mielőtt tovább folytatom, te hogyan lettél mégis főállású vállalkozó?
ÁGNES: Ehhez ’kellett’ nekem egy magánéletbeli krízis (volt több is, de a válásom ’tette be a kaput’), ami arra kényszerített, hogy gyökeresen átgondoljam az addigi életemet és szembenézzek azzal, hogy ki vagyok én. Addig a pontig csak egy elképzelésem volt önmagamról, az is javarészt mások véleménye volt rólam. Talán ezért is volt olyan megrázó számomra, hogy amikor először maradtam magamra a családi háznak szánt házunkban, akkor szó szerint összerogytam a kétségbeeséstől, mert úgy éreztem, hogy ’én senki vagyok’ a másik ember (férj) biztos támasza nélkül. Fájóan nagy fekete lyuk lettem saját magamnak, amiben elég rossz volt lenni ahhoz, hogy másfél év ’fekete lyuk-lét’ után pszichológus segítségét kérjem. Ez az életem egyik legjobb döntésem egyike volt! Az ő segítségével sikerült megismerkednem és megbarátkoznom saját magammal, sikerült megértenem a működésemet, hogy miért futhatott zátonyra a házasságunk és abban nekem hogyan volt szerepem – és életemben először kezdtem biztosabban tudni, hogy ki is vagyok én! Érdekes módon (vagy nem), amint kezdtem magamra találni, úgy ismertem fel azt, hogy a korábban nagyrabecsült és imádott munkahelyem és munkaköröm nem tesz elégedetté sem, boldoggá meg pláne. 2016-2017 volt az az időszak, amikor már meg tudtam magamtól azt kérdezni, hogy pontosan mi miatt nem vagyok elégedett és ha ebben nem lelem az örömömet többé, akkor miben? Így történt, hogy kb. fél év alatt felmértem azt, amit mindig is nagyon szerettem a vezetői munkakörömben, pontosan megértettem, hogy mi az, ami fontos nekem, hogy mi az, amitől örömet érzek és azt is, hogy ehhez mire és kire van szükségem.
IZABELLA: Ez úgy hangzik, mint egy érési, tudatosodási folyamat.
ÁGNES:Igen, a coaching nyelvén ezt úgy mondanám, hogy az értékeimet és az erőforrásaimat megismertem, és megtanultam a magam működését annyira, hogy mindezt a saját szolgálatomba és az életem minőségének javítására fordíthassam. Így született meg bennem az, hogy én az emberek -potenciáljával, a bennünk rejlő belső erő feltárásásával szeretnék foglalkozni coachként – mindezt vállalkozóként!
IZABELLA: A magánélet nagy alakítója az életnek – sokszor másodhegedűsnek tekintik, pedig… Nálam is sokat számított a magánéleti szál: a férjem és a kialakult anya-szerepem. Ugyanis megismerkedtem a férjemmel, aki multiban dolgozó IT-sként többször megjegyezte, hogy milyen jól érezném magam egy multiban. Akkor erre én legyintettem. Ezt sosem próbáltam ki, eleinte idealistaként elveim voltak, hogy én értéket akarok teremteni, aztán már nehéz lett volna a családalapítás idején egy ilyen váltás. Több ötletem volt, ami a költségvetési szervben nem tudott megvalósulni, egyszerűen túlfeszítette volna a kereteket, ezt nem könnyen fogadtam el. Akkor sem, ha elvétve pozitív visszajelzést is kaptam a szervezeten belül a munkámról. Egyszer a hierarchiában felettem álló kollega megjegyezte a fundraising projektünk kapcsán, hogy amihez hozzányúlok, abból pénzt csinálok. Ezt bizalomként éltem meg. Szerettem volna az időközben kimunkált szervezetfejlesztő oldalamat is kipróbálni. Erre azonban akkor nem volt fogadókészség a szervezetben. Egy engem is érintő szervezeti átalakítás pedig több olyan helyzetet teremtett, amivel nem értettem egyet, és amiben kényelmetlenül éreztem magam. Sokszor sírva jöttem haza, és a férjem kérdése döbbentett rá arra, hogy baj van: „Izu, mi történt? Te imádtad ezt a munkát.” Ennek a tükörnek a segítségével észrevettem, hogy gyors csapáson vagyok a kiégés felé, egész pontosan egy értékválságban voltam: ha maradok, az olyan értékekkel való azonosulást jelent, amik akkor fizikai szinten görcsbe rándították a gyomromat. Ha megyek, akkor a biztonság veszik el az életemben. Sokat beszéltünk erről. Akkor már mentálhigiénés szakemberként pontosan láttam, hogy miben vagyok. A férjem támogatta, hogy kilépjek. Én aggódtam, de a szabadesést választottam. Ekkor született meg a döntés, hogy felmondok. Sikerült akkor egy biztonsági szálat megtartani, és egy projekt vezetésében megmaradni, ami jó fogódzó volt, és büszke vagyok erre a fokozatos elválásra. Itt már nem voltam kitéve a szervezeti viszonyoknak. Ekkor artikulálódott bennem az, hogy olyan munkát végezzek, ahol az energiáim nagyobb része az emberek, a szervezetek fejlesztésre fordulhat, és ahol megtapasztalhatom azt, hogy amit teremtek, az értékes: elismerésre és az ötleteim megvalósításába vetett bizalomra és esélyre volt szükségem. Erre mondtam igent.
TE A DÖNTÉSTŐL A MEGVALÓSÍTÁSIG MILYEN LÉPÉSEKET TETTÉL?
ÁGNES: A lelki-szellemi felkészülésemet a tettek követték: elvégeztem egy nemzetközileg akkreditált közel 1 éves business coach képzést 2017-ben; kigondoltam egy 12 hónapra szóló tervet 2018-ra, melynek az volt a célja, hogy szépen, fokozatosan, kivonuljak a multinacionális életből és a magam lábára álljak, mint vállalkozó. A 12 hónapos tervemet úgy építettem fel, hogy az ’ellenállhatatlan ajánlat’ legyen a cég számára, hogy legyen számukra annyira hasznos és értékes, hogy tudjunk közösen dolgozni a megvalósításon és megérje nekik ’projekt gázsit adni rá’ – amit én nem titkoltan a vállalkozásom indítására és egyben 16 hónapos tartaléknak szántam. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ebben a tervben nem csak teljes támogatást kaptam a főnökömtől és a vállalat vezetőségétől, hanem sikerült kiválóan véghez vinni, pontról-pontra megvalósítani, így büszkén, hálával és emelt fővel tudtunk egymásnak búcsút inteni 2018. december végén.
Már talán ebből is érződik, hogy szeretem a komoly, az életemre ható döntéseimet alaposan átgondolni és maximálisan előkészíteni. Talán emiatt is van az, hogy azóta eltelt másfél év, mint főállású coach-vállalkozó, és azt érzem továbbra is: ez az, amire vágytam! Így képzeltem el magamnak a vállalkozósdit és most azt is élem! Érzek elégedettséget és boldogságot, csakúgy mint szenvedélyt – imádom! Persze ne gondolja senki, hogy másfél éve egyetlen rossz, vagy nehéz pillanatom sem volt. Még álmatlan éjszakáim is voltak azóta! És ezzel már semmi gond nincs – nekem nincs gondom vele, mert megtanultam azt, hogy az életem tőlem olyan, amilyen. Azaz én döntöm el, hogy hogyan érzem magam az adott helyzetben és azt is megértettem, hogy az élet az nem ’csak ilyen’ vagy ’csak olyan’. Természetes, hogy voltak, vannak és lesznek is nehéz napok és helyzetek és ezekkel nehéz érzetek is járnak. Örömmel látom magamról, hogy ezeket egyre jobban tudom kezelni.
IZABELLA:Ugyanott végeztünk coachingot, és az egyik videós coaching napon találkoztam veled először, ahova támogatni jöttél minket. Akkor nagyon messzinek tűnt, hogy majd egyszer én is coach leszek. Nálam azonban nem a coachinggal folytatódott a történet.
Újból a magánélet hozott egy fordulatot. Ugyanis a felmondásomat követően várandós lettem a kisfiammal 2016-ban. Még a szülés előtt kaptam egy párhónapos szervezetfejlesztési projektet egy múzeumban, de a szüléssel ennek sajnos vége szakadt. Úgy éltem meg, hogy míg egykori egykeként teljesül egy álmom, és kétgyerekes anya lehetek, addig szakmailag parkolópályára kerülök. De nem vagyok az a matróna típus, aki ebben ki tudja élni magát. Mondom ezt úgy, hogy sokszor emiatt bűntudat is volt bennem, és tisztelem azokat az anyákat, akik képesek a gyermekeik mellett kiteljesedni. Az első gyermekem mellett én a mentálhigiénés és szervezetfejlesztő posztgraduális képzést végeztem el, a másodikat szoptatva pedig coaching képzésre iratkoztam be. Akkor úgy gondoltam, hogy az én kompetenciáimat ez a szemlélet, ez a tudás egészíti ki a legjobban, és így lehetek még hitelesebb támogatója az egyéni és szervezeti változásoknak. Örülök, hogy hallgattam a megérzésemre, mert saját életem szempontjából is szemléletformáló volt ez a képzés. Azt hiszem, a házasságomat is sikerült megmentenie.
Aztán ahogy nőtt a kisfiam, kerestem újabb lehetőségeket, és elkezdtem elindulni az álmaimat követve: kiadtam két coaching szemléletű könyvet: a Kismamanaplót és a (Meny)asszonynaplót. Ezekre kifejezetten büszke vagyok, mert a saját magánéleti tapasztalataimat tudtam szakemberként úgy használni, hogy több más neves, elismert szakemberrel konzultálva másokat gazdagító, támogató termékek születhettek. Hittem magamban, és talán ez volt a kulcs. Közben elkezdtem egyéni ügyfelekkel, csoportokkal és szervezetekkel foglalkozni. Azt gondolom, én nem lennék jó tudós vagy kutató, mert nem tudnék csak egy területben elmélyedni. Sokkal inkább tartom magam egy széleslátókörű, kíváncsi embernek, aki több dologról tanul, alkalmazza, összeköti a lehetőségeket. És ez az, amit vállalkozóként kifejezetten élvezek: megragadni a szervezeti átalakításokban rejlő lehetőségeket az emberi viszonyok javítására, támogatni egy problémahalmaz strukturálását akár szervezeti, akár egyéni szinten, stratégiai szinten gondolkodni a felmerülő nehézségekről és lehetőségekről, célokat kitűzni, inspirálni, és a résztvevők szakértelmére támaszkodni. Végre elsőszámú érték lett a munkámban az érzékenységem: használom, és a kétéves coaching képzés hatására, mert közben coachként is továbbképződtem, bátran használom az intuíciómat.
 |
| Fotó: museumdigit.hu / Lakos Máté fotója Csordás Izabelláról |
VISSZAMENNÉL ALKALMAZOTTNAK?
ÁGNES: A másfél év vállalkozói lét után nem fordult meg a fejemben egyszer sem, hogy ’hú, miért is jöttem el a biztos munkahelyemről’, sem az, hogy ’hú, visszavágyom a korábbi életemet/munkámat’. Számomra az emberek tették a korábbi munkahelyemet szerethetővé – és sokukkal most is tartom a kapcsolatot, így nincs bennem hiányérzet, vagy ’visszafelé-vágyakozás’.
IZABELLA: Nálam megvolt a mézesmadzag. Többször is hívtak, és minden alkalommal azt mérlegeltem, hogy egy ilyen döntés mit jelentene a vállalkozásomra, azaz az önmegvalósításomra, az ötleteim kibontására nézve, mert arról nem szerettem volna lemondani, hogy több embernek, több szervezetnek legyek professzionális segítője, és a lehetőségeik kibontását támogassam. Hiteltelennek éreztem volna egy ilyen kétlakiságot, és hát van egy mondás, amit én most nagyon átéreztem: nem lehet két lovat egy fenékkel megülni. Így köszönöm, de egyelőre maradok vállalkozó.
Folytatásunk következik! 🙂
