Csak pozitívan! Csak így lehet túlélni egy krízist! – Hallom és olvasom mostanság minden irányból. Első körben ezt egy érthető, felemelő, sőt, akár spirituális hozzáállásnak is mondanám. Ám mégis azt hiszem, hogy közben hibát követünk el.
Ugyanis a szervezetünk úgy van felépítve, hogy veszély észlelésekor ösztönös stresszreakciót generálunk. Ez a reakció egyéntől függően lehet ’üss vagy fuss’ (azaz ‘menekülj’ vagy ‘harcolj’). Bármelyik válaszreakció is legyen a sajátunk, mindkettőt megelőzi egy kb. fél másodperces feszült figyelem, amolyan készenlétbe helyezkedés, amit a külső szemlélő akár ’lefagyás’-nak is megélhet. Ez alatt az idő alatt készítjük fel a testünket a válaszreakciónkra és leszünk teljes tudatában a bennünket ért veszélynek. És ebben semmi rossz, semmi negatív nincs. Az ösztönösségünk veszi át az irányítást és teszi lehetővé a túlélésünket.
Éppen ezért, amikor egy olyan veszélyhelyzet, mint a mostani a pandémia bekövetkezik, akkor nem hogy nem rossz az, hogy ’hirtelen lefagyunk’, ’megfeszülünk’, hanem egyenesen kritikus fontosságú a saját túlélésünk szempontjából. Az ösztönösen érkező válaszreakciónkat a ’maradjunk pozitívak’ dogmával azonnal elnyomni nemcsak előnytelen, hanem kifejezetten veszélyes is ránk nézve.
Veszélyes, mert eltérít bennünket a jelenben történő vészhelyzet tudatosításától. És ha nem látod a kardfogú tigrist, akkor nem futsz el vagy a puskádat sem készíted elő.
Az evolúció az evolúció – a természet az emberrel sem tesz kivételt. Csak azok maradnak életben, akik a legjobban tudnak alkalmazkodni. Ahhoz, hogy alkalmazkodni tudj valamihez, pontosan tudnod kell, hogy mi is az. Teljes figyelmeddel érdemes az adott helyzet felé fordulni, hogy felkészülhess testileg és lelkileg is a következő lépésedre. Arra a lépésre, ami a túlélésedhez szükséges. Ilyenkor döntesz arról, hogy ’ütsz vagy futsz’. Ha ez a lépés kimarad, akkor sokkal rosszabbak a túlélési esélyeid.
Durván hangzik, tudom. Nem riogatni akarlak, hanem szeretném, hogy tudatában légy a biológiai felépítésednek. Szeretném, hogy tudd, hogy ha a ’csak pozitívan’ szemléletet idejekorán alkalmazod, az bizony a bőrödbe is kerülhet. És ezt Te sem akarod. Szerintem.
Szóval kérlek értsd meg, hogy egy veszélyhelyzetben ér ’sokkolva’ érezni magad. Ér azt érezni, hogy az egész mibenlétedet veszély fenyegeti.
Ne akard kikapcsolni a túlélő funkciódat azzal, hogy elfordulsz a veszélytől és becsukott szemmel mantrázod a ’pozitív vagyok’ mantrát.
A saját érdekedben ismerd meg azt a helyzetet, amiben vagy. Ha tisztán látsz, akkor tudsz meghozni olyan döntéseket, amelyek a túlélésedet segítik. Akkor vállalsz felelősséget és döntesz felelősséggel, ha pontosan tudod, hogy miben vagy. Ha becsukod a szemed, az most nem fog segíteni. Ahogy a látszattevékenységek sem.
Ha most nem állsz le egy pillanatra és érted meg, hogy pontosan mi van, akkor a tevékenység, amit épp végzel, az nem lesz adekvát. Nem lesz a helyzethez illő. Nem fog segíteni. Még az is lehet, hogy ártani fog.
Ez olyan, mint amikor szakad az eső és erről nem veszel tudomást, hanem továbbra is fürdőruciban fekszel a napágyon. Mert persze, mi baj lehet attól, hogy vizes leszel? Rövid távon semmi. Olyan is lehet, hogy hosszú távon sem lesz bajod, mert mondjuk edzett vagy, vagy mert egyszer eláll az eső és újra kisüt a nap. Ilyen is lehet persze.
Meg olyan is, hogy két hét múlva tüdőgyulladással fekszel a kórházban. És akkor nem a koronavírus miatt, hanem mert nem jó döntést hoztál egy megváltozott helyzetre. Nem jól alkalmazkodtál.
És persze gondolhatod azt is, hogy ez mind túlzás, meg hogy sokkal jobb pozitívan előrenézni. És hosszú távon én sem mondok mást.
Csak azt mondom, hogy jó, ha tudod, hogy egy veszélyhelyzet beálltával minden érzelmünk, különös tekintettel a nehéz, ’negatív’ érzelmekre, egyfajta biológiai útmutatást adnak arra, hogy hogyan kell alkalmazkodni és cselekedni az adott pillanatban.
Ha ezeket az érzelmeket bármilyen módon elfojtjuk, akkor az erőszakos pozitivitásban elveszítjük azt a létfontosságú ösztönt és intuíciót, amelyre szükségünk van mind a kihívásokkal teli időben való túléléshez, mind pedig a fejlődésünkhöz. Ez lesz a ’mentális karantén’ állapota. Mert az érzelmeid tudatos elfojtásával önmagadtól is elzárod önmagadat.
Most mondhatod, hogy ’de már eltelt több hét, most már tovább kell lépni, haladni kell’ – és igen, ez így van. A világ nem állt meg, de átalakulóban van.
A kérdés csak az, hogy szántál-e egyáltalán időt arra, hogy megértsd, mi az a helyzet, amiben épp vagy? Te is és mindannyian.
Hogy vajon érted-e, hogy mi az, ami ’hátrahagysz a régi világból’ és hogy vajon a legjobb döntést hoztad-e meg a következő lépésedhez, ami egyben a túlélésed záloga is?
Kérlek kérdezd meg magad őszintén, hogy vetted-e a fáradtságot arra, hogy valójában értelmezd a helyzetet, amiben vagy, mielőtt mozdításra lendítetted a lábad? Vagy netán túl korán bedőltél a ’maradj pozitív’ mantrának?
És persze, szeretném azt is hangsúlyozni, hogy nem célom (és Neked sem!) a félelem, a szorongás, a stresszreakció hosszú távon való fenntartása. Mert amíg stresszben vagyunk, addig nem tudunk kreatívan sem gondolkodni. Nem tudunk addig alkalmazkodni, amíg szorongunk. Szóval nem arra sarkallak, hogy túl hosszan tartózkodj ebben a zónában.
Arra sarkallak, hogy megfelelően dolgozd fel a mostani helyzetet. Érzelmileg is! És fogadd el az olyan természetes reakcióidat, mint a bánat, a szorongás, a fájdalom, amelyek a stresszhelyzet természetes velejárói.
Ha ezt már meglépted, klassz! Készen állsz arra, hogy a megfelelő lépést megtedd a túlélésed érdekében! Ebben a fázisban kapcsolhatsz egyesbe, aztán egyre feljebb és tényleg a pozitív szemlélettel dolgozni, haladni előre!
Ám, ha még nem érezted magad egy pillanatra sem ’rosszul’, ha még nem ’ütött be a letargikusság’ érzete, mert mondjuk egyből belemenekültél egy pótcselekvésbe, amit:
- vagy Te választottál (takarítás, sport, tanulás, üzleti terv fejlesztése, olvasás, stb. – amik első blikkre igazán jó ötletnek tűnhetnek és amúgyis mindenki azt szajkózta, hogy ’ne állj le!’)
- vagy belekényszerültél (home office, munkanélküliség, digitális oktatás, stb.)
Szóval, ha Urambocsá’ az történt, hogy a ’rengeteg szabadidő’ mellett, vagy annak ellenére még nem történt az meg, hogy tényleg körbenézel magad körül, hogy mi van és érzelmi szinten is lereagálod a dolgot – akkor most még nincs késő erre sem.
Mert divatos mostanság azt hinni (és van olyan helyzet, amikor tényleg az a legjobb), hogy ’maradj mozgásban’, mert így könnyebb a felszínen maradni.
Azonban egy örvényben, egy lefelé tartó spirálban, mint amilyen ez a mostani helyzet, pont nem jó összevissza csapkodni. Jobb stratégiának tűnik egy pillanatra megállni és megtalálni a fix pontokat magunkban és az örvényen túl is. Ha ezt elmulasztod, az okozhat gondokat.
Persze, most is mondhatod azt, hogy ez nem is örvény, amiben vagyunk. Pláne nem lefelé tartó. Miért látom én ezt negatívan, álljunk hozzá pozitívan! De remélem, hogy ha más nem, akkor legalább elgondolkodtattalak, hogy mi van, ha a pozitív előtt szimplán csak megéri a ’negatívat’ is meglátni és teljes valójában megélni?
A világ szerencsére nem fekete vagy fehér. Egyetlen helyzet sem kizárólag ’rossz’ vagy ’jó’. Fontos megértened a Te szerepedet ebben, hogy mikor és hogyan döntesz a helyzetről. Hogy milyennek is éled meg. Ám ha jót akarsz magadnak, ha szeretnéd jól alkalmazkodni, jól kijönni a mostani helyzetből is, akkor nem fordítod el a fejed a nehéz érzetektől sem.
A jó hír az, hogy nem vagy egyedül. Használd ki a kollektív erőt. Vagy használj engem. Nem muszáj egyedül csinálnod. Ha szeretnél egy segítő jobbot, nyújtsd a kezed: én itt vagyok!
A mostani időszak engem is számvetésre hívott. És az elmúlt hetekben volt ebben mindenféle érzelem. Éreztem dühöt, csalódottságot, kiábrándultságot is. Voltam szomorú, tehetetlen, aludtam rosszul az idegességtől. Volt olyan is, hogy minderről tudomást sem akartam venni, mert úgy ’könnyebbnek tűnt’. Ha nem nézel oda, akkor nincs is ott, ugye… Vádoltam magam, hogy az első hét karantén után vajon miért nincs még egy tök más üzleti modellem készen? Hiszen coach vagyok, nekem ezt a helyzetet pont kéne tudnom kezelni, nem?!
Társadalmi elvárások és a tökéletességre való törekvésem nem a megfelelő irányba hajtottak, ám ez volt az a pont nekem mégis, amikor végre ráeszméltem az emberségemre. A törékenységemre. Hogy megengedtem magamnak a nehéz érzeteket is. És amint ezt megéltem, úgy kezdtem el újra tisztán látni, meglátni azt, ami tényleg van. Pont úgy, ahogy van. És ez ad egyfajta magabiztosságot, hiszen ha látom és értem, hogy hol vagyok, az már nem ismeretlen, attól már nem félek. Alkalmazkodni kezdtem a változáshoz. És tudom, hogy ennek még nincs vége 😊
Nem akarok Neked más mondani, mint ami van, mint amit én is átéltem. Őszinteségre hívlak meg, mert hiszem, hogy a sebeinkből meríthetünk erőt a túléléshez. Nem kell, hogy ’valamilyen legyél’.
Csak legyél. Pont olyan, amilyen.
Innen indulunk.
Tovább és előre.
Jössz velem? Tervezzük meg együtt a jövődet!
