Blog

1. rész: Az első 60 nap a multis élet után, mint vállalkozó

Miután sikerrel megbolygattam sokak lelki (és valós) világát a decemberi cikksorozatommal – amiben arról írtam, itt olvashatod, hogy vajon mi vitt rá, hogy közel 20 éves multinacionális, vezetői életemet lezárjam és átlépjek a főállásként a coach szakmába, mint egyéni vállalkozó – gondoltam, hogy megosztom veletek az első 60 napom tapasztalatát, mint vállalkozónő.

2019. Január 1. – ’Vajon a nap ma fényesebben ragyog, mint máskor?’ gondolattal nyitottam ki a szemem aznap reggel, mit sem törődve azzal, hogy naptárilag is egy új év vette kezdetét. Én azzal voltam elfoglalva, hogy memorizáljam a számomra új időszámítás minden percét, úgyhogy gyorsan lecsekkoltam, hogy vajon a nap most is Keleten ébredt-e fel, vagy nincs-e valami átsuhanó üstökös az egyébként szép, tiszta égbolton. Némi csalódással vettem tudomásul, hogy bizony, ez is pont olyan reggel, mint a többi. Újév vagy új időszámítás ide vagy oda, ettől még éhesek voltak a velem együtt szilveszterező férfitagjai is a családnak és mehettem szépen a konyhába előkészíteni a táplálékot maguknak 😊 Még a macska sem mutatott semmi ’extra állati megérzést’ arról, hogy aznap egy különleges nap van számomra, álmosan pislogva követett, mert ő is kaját akart 😊

Pedig belülről bennem csak úgy buzogott a tettvágy! Csinálni akartam a vállalkozást! Nagyon! A fejemben már nem januárt írtam, hanem minimum májust, könnyedén átugorva az olyan kis elhanyagolható dolgokat, mint ’belépés a piacra’, avagy ’márkaépítés’, netán ’vevőszerzés’  – én már fejben készen voltam 😊 Már január elsején ott tartottam fejben, hogy ’megy nekem minden, az első 10 lépcső balerina kecsességgel magasan átugorva, és működik minden olajozottan és simán’. És ezt gondolom, hogy az égiek is pontosan látták ezt (meg felteszem a többi ember is körülöttem :D), hogy a tettvágy az buzog bennem, csak épp mintha túlbuzogna….  és bár gyorsan, de a föld felett futok ebben a nagy hevületben – a fizika törvényeiből pedig az adódik, hogy, ha az ember lába nem éri a talajt miközben fut, háááát – akkor talán nem is halad….?? Úgyhogy az ‘égiek’ gyorsan’ intéztek nekem egy fincsi bokarándulást már január 4-én, ami egészen konkrétan és határozottan lehozott a földre 😊 Ezért tekintem a bokarándulásomat az igazi kezdetnek, amikor a VadAgnes.Coach vállalkozás igazán elkezdődött 😊 Meg is örökítettem ezt az élményemet egy cikkben, ezt itt olvashatod.

Január tehát arról szólt, hogy testben és lélekben is két lábbal kellett a FÖLDÖN elhelyezkedni, hogy én higgyem el legelsőként, hogy meg tudok állni, SŐT, még lépni is tudok előre 😊 Már korábban elhatároztam, hogy ’ha egyszer végre a magam lábán állok’, akkor majd szépen megtervezem, hogy hogyan is néz ki a vállalkozásom, hogyan szerzek ügyfelet, mennyi bevétel-kiadás lesz, mit fogok pontosan csinálni ahhoz, hogy idővel a bevétel több is legyen, mint a kiadás 😊 Akkor úgy gondoltam, hogy nagy segítségemre lesz egy évindító, évtervező témájú rendezvény, amit egy, általam elismert vállalkozónő tartott. Szerintem ő piszok jól megcsinálta az ő saját vállalkozását, teremtett valamit a semmiből, ami nekem imponál és mindenképp követendőnek gondolom. Tetszik nekem az ő lendülete, a bátorsága, hogy beleveti magát a dolgokba és nem izgulja magát halálra (vagy ha igen, akkor ezt nem lehet érezni, látni meg pláne nem) minden egyes alkalommal, hogy akkor most az a valami elég jó-e, de még inkább a legjobb …? Bírom benne azt is, hogy jó a dumája: közvetlen, humoros, élvezetes olvasni is, amit ír és ahogy – és még én is (=aki marketing közgazdászként végzett és közel 20 évig marketing területen is dolgoztam) ’bedőlök neki’ és vásárlásra adom a fejemet, mert fogtam magam és elmentem erre az évindító, évtervező rendezvényére. Ez a rendezvény nem ígért kevesebbet, mint, hogy a nap végére a kezemben lesz a hőn áhított éves tervem a vállalkozásomat illetően. Azonban ez ilyesformán nem valósult meg, nem találtam túl sok fogódzkodót ezen a rendezvényen – pontosabban szólva: nem adott többet, mint, amit már egyébként is tudtam. Így némileg csalódottan hazabattyogtam (a még mindig fájós lábammal ez tényleg battyogás volt 😊) és a csalódottságomat extra energiává változtatva másnap addig fel nem álltam az asztal mellől, amíg tényleg el nem készültem az egész éves, hetekre lebontott üzleti és marketing tervemmel. És bevallom, piszok jól esett, hogy ’csak’ annyi kellett, hogy végre rászánom magam és időt, energiát nem sajnálva végiggondolom a helyzetemet és azt, hogy mit is szeretnék elérni. Meghatároztam azt is, hogy mit kell ahhoz tegyek nap mint nap, hogy 2019 december végén azt tudjam mondani: megcsináltam a tervemet. És amikor belegondolok, akkor látom, hogy nem ez lenne az első eset, hogy amikor valamit pontosan megtervezek, akkor aztán azt tapasztalom, hogy jéé, pont azt történt, amit magamnak megfogalmaztam célként 😊

Így lett január első hetében egy olyan üzleti tervem, amit azóta is használok: csiszolgatom tovább és akkurátusan vezetem az elért eredményeket. Mert hogy ilyenem is van ám 😊 Ezt is a tervezésnek köszönhetem, hogy végiggondoltam, hogy mi is számomra a eredmény? Mikor van az a nap, amikor úgy megyek aludni, hogy: Na, ez aztán eredményes nap volt, megcsináltam, amit akartam! Ezen a napon is pont azt csináltam, ami szükséges ahhoz, hogy a célom felé lépjek! Én eredmény-orientált vagyok, fontos látnom, hogy amit csinálok, annak van látható eredménye. De nekem kell meghatározni, hogy mi számomra a látható eredmény. Így tudom azt megélni, hogy azt érzem, hogy már MOST is, már MA is azt az életem élem, amit szeretnék. Nem kell várnom semmire. Nem kötöm egymillió feltételhez az örömömet és a boldogságérzetemet – csak egyhez: MA tegyem meg, ami kell a holnapomhoz. Ennyi. És ebben remekül segít a jó kis üzleti tervem 😊

És eredményként már a január is hozott sok érdeklődő személyt, sok gondolatot, igényt – lehetőséget a kapcsolatteremtésre, lehetőséget arra, hogy a coaching hatékonyságát többen is megismerjék. A telefon csippanása új köntöst kapott: korábban már maga a hang is nyomasztó volt számomra, mert azt jelentette, hogy ’ahh, újabb email, újabb olyan munka, amit már nem akarok csinálni’ – és amíg ez a csippanás ma is egy új emailt jelent, addig nekem most már mégis merőben mást jelent: ’wow, egy újabb ember, aki kérdez, érdeklődik, mond, tesz, kér valamit tőlem!’ – örömmel tölt el, hogy jelen vagytok, hogy velem vagytok, hogy jöttök és hogy többötökkel dolgozhatunk is együtt! Jelen állás szerint elmondhatom azt, hogy az elmúlt 60 napban átlagosan minden második nap érkezett valaki hozzám 😊 És szerintem ez csodálatos! Itt is köszönöm a figyelmet, a nyitottságot, amit kapok tőletek! És ki is fejezem a vágyamat: kérek még ebből! Kérek még belőletek – kérek még belőled! 😊 Fantasztikus megismerni Téged!

A február pedig folytatta azt, amit elkezdett a január: újabb és újabb élmények, gondolatok, tapasztalások és emberek, akikkel egymás ’útjába kerültünk’. Kijelenthetem, hogy minden nap hoz valami újat a számomra, a legtöbbször jó dolgokat, szóval ezekre könnyű jól reagálni 😊 Ami nehéz, az a ’rendszer-teremtés’, hogy kialakuljon valamiféle rutin ebben a sok új dologban. Még úgy érzem, hogy jelenleg nincs elég nap mögöttem, hogy érdemi statisztikát jelentsek magamnak, szóval gyűjtögetem a tapasztalataimat, hogy hogy lehetek önfenntartó pl. pont a blogírással. Mert ehhez sok idő kell, és amikor több találkozó van, akkor nem a gép mellett ülök, azaz nem készülnek a bejegyzések. Most áthidaló megoldásként írok, amikor tudok és kihasználom, ha van ihletem: ilyenkor van, hogy szinte egész nap csak írok 😊 A blogírás nekem fontos, hiszen amikor találkozunk, akkor azt mondjátok, hogy ’szoktalak olvasni’, meg ’tetszett, amit írtál’ – szóval Te meg én nem ülhetnénk ott, ha nem írnék, úgyhogy én bizony folytatni fogom az írást! 😊

És ha szoktál olvasni, akkor már tudhatod, hogy úgy szeretek írni, hogy legyen egy kis ’rendbe szedett’ tanulság is benne, mert abban bízom, hogy ezt elviszed magaddal és használod 😊 Amúgyis ezt is mondjátok nekem, hogy legyek csak bátor, mondjam csak nyugodtan a megéléseimet, tapasztalataimat, mert szeretitek olvasni és sokszor érzitek úgy, hogy pont nektek, pont akkor szól és pont rólatok is szól és pont tudjátok használni 😊

….. De a tanulságokról akkor majd a következő részben mesélek 🙂 Ha várod és szeretnéd tovább olvasni, légyszi’ nyomj egy like-ot, hogy tudjam, hogy ott vagy 🙂

Addig is meghívlak, hogy találkozzunk! Több módon is kapcsolatba léphetsz velem, amit remélek, hogy meg is teszel:

  1. Díjmentes 0. találkozó: 60 perc együtt: csak Te meg én – na és a coaching 😊 Megismerheted, hogy milyen is az a coaching és engem is megtapasztalhatsz életnagyságban 😊 Itt foglalhatod le az időpontodat.
  2. Wellbeing Gyakorlati Fórum: 2019. március 27-én előadóként veszek részt és a krízisek és traumák okozta személyiségfejlődésről beszélek. A szakmai tudásanyag mellett lesz alkalom kötetlen beszélgetésre is. Részleteket itt találsz.
  3. Én Testben-Én Lélek Élménytábor: 2019. május 6-9-ig a tudatos életmódot elősegítő, támogató tábort szervezek természetgyógyász és táplálkozási tanácsadó kollégámmal, hogy a tested és a lelked is feltöltődhessen. Ha március 20-ig regisztrálsz, még a kedvezményes áron teheted meg. Részleteket itt találsz.
  4. Írj nekem – ami épp a legjobban foglalkoztat, ami most elgondolkodtatott a cikk olvastán.

 

Blog

Szeretnéd vagy Akarod?

Nem, nem szabad azt mondani, hogy „akarom”, Kislányom! Úgy kell mondani: szeretném! – szól a sokunk által ismert szülői intés. Talán szülőként mi magunk is mondjuk már ezt a saját gyerekeinknek, hiszen nem akarunk egy kis ’agresszív akarnokok’-ot nevelni a gyerekünkből! Mert hát, hogy néz már az ki, hogy a gyerekünk toporzékol egy áruház közepén, vagy 89-szer felugrál az asztaltól egy étteremben, mert ő épp ’akar’ valamit! Ez nem illik, ez szégyenbe hoz engem, mint szülőt! Az én gyerekem ne legyen rendetlen!

Úgyhogy szépen, konzisztensen, hol türelmesen, hol dühösebben rászólunk a gyerekre, hogy ne ’akarjon’. És vajon tudjuk, hogy ezzel mire tanítjuk valójában a gyereket?

Nézzünk rá a két szóra úgy, mint ha nyelvtan órán ülnénk:

  • akarom: ige, egyes szám első személy, kijelentő mód
  • szeretném: ige, egyes szám első személy, feltételes mód

Ugye mostanra sejted, hogy hol van a lényeges különbség a két szó között? Az igemód. De mit is jelent ez? A nyelvtan órán így definiálják a feltételes módot:

„A feltételes mód az igemódok egyike, amely azt fejezi ki, hogy egy adott cselekvés, történés megvalósulása, illetve valaminek a létezése, állapota valamilyen feltételtől függ. Feltételes módban a cselekvés, történés, létezés vagy állapot végbemenése valamilyen feltételtől függ, tehát létrejötte óhajtott vagy bizonytalan.”

A definícióból jól érzékelhető, hogy a feltételes móddal a valódi szándékot bizonytalanná változtatjuk, a motivációt, hogy a kitűzött célt elérjük, a ’sárba tiporjuk’, mert valamilyen más feltétel teljesüléséhez kötjük. A feltételes móddal csak a gondolati szinten maradunk, hiszen valamilyen más feltétel teljesülését is beiktattuk – ami sokszor sosem következik be, azaz, amit ’csak szeretnék’, az nem fog teljesülni.

Ezért van tehát óriási különbség a között, hogy valamit ’akarok’ vagy csak ’szeretnék’ szavak használata között. A magyar nyelv nagyon kifejező, érdemes odafigyelni a szóhasználatra, nem véletlenül vannak ismert közmondásaink az akaratról sem: „Mindent lehet, csak akarni kell.”  vagy „Akarattal hegyeket lehet mozgatni.”

Az ’akarni’ igében sokkal nagyobb elszántság, motiváció és energia van, és ahogy mondani szoktuk: a kimondott szavaknak súlya van. Az agy azt követi, amit mondunk neki. Ha ’akarod’, akkor a kitűzött cél felé fogsz cselekedni, ha meg ’csak szeretnéd’, akkor meg nem történik semmi, hiszen ’valamire még vársz’. Magyarán szólva, nem elég valamit szeretni, azt akarni kell – ha valamit is el akarunk érni az életben, azt bizony nagyon kell akarni: kell hozzá a lendület, az energia, az elszántság, kitartás és szorgos munka. Akard hát, hogy Te és a gyermeked bátran használja az akarni igét, amikor arra szükség van! Mert szüksége lesz rá: célokat kell elérnie az életében, ez pedig igazi akarat nélkül nem fog menni.

Lehet, hogy most azt kérdezed, hogy oké, persze, ez szép meg jó, most már tudom, hogy mi a különbség, na de most még 3 éves a gyerek, mégsem hagyhatom szó nélkül és nem akarom, hogy a gyerek ’kis agresszív zsarnokként’ a fejemre nőjjön és megvetesse velem a 120. csokit, mert ő meg azt akarja?! …. Észleled, hogy Te meg azt akarod, hogy ő ne akarjon? Most akkor, hogy is van ez?

Persze, nyilván meg kell találni az egyensúlyt és a gyermek érdekében is megszabni az egészséges határokat, nevelni a gyermeket fontos és szükséges is, rászólni is szabad és szükséges is – csak, amikor rászólsz, akkord vedd figyelembe, a gyerek fejlődési szakaszait, hiszen köztudott, hogy a gyerekek 2-3 éves koruk közül az ún. dackorszakukat élik, ilyenkor a ’csakazértse’ üzemmódban vannak.  Meg vedd figyelembe, hogy a saját szavaidon keresztül mit üzensz és mire tanítod azt a gyereket, ne azt mondd neki, hogy ne akarjon, helyette ajánlhatsz neki mást, amit akarhat (szerintem itt jó tippek olvashatók). De én meg nem akarom neked megmondani a tutit 😊 Sokkal inkább azt akarom, hogy egy plusz információt vigyél el, hogy pontosan tudd, mit is jelent az akarni szó –  amit aztán beépíthetsz az életedbe és amikor eljön az ideje, akkor használhatod 😊

Szóval, most is az, amit el akarsz nekem mondani? 😊 Tedd meg itt!

Díjmentes 0. találkozó: 60 perc együtt: csak Te meg én – na és a coaching 😊 Megismerheted, hogy milyen is az a coaching és engem is megtapasztalhatsz életnagyságban 😊 Itt foglalhatod le az időpontodat.

 

Blog

Ábrándozás az Élet Megrontója? – avagy Mi a Boldogság Titka?

„Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?”

Vörösmarty Mihály már A merengőhöz című versében is boncolgatta, hogy vajon mi is teszi az embert boldoggá? Ezzel azonban nem ő volt az első, akit ez a kérdés foglalkoztatott. Boldogságról ábrándozunk már ősidők óta, Arisztotelész is foglalkozott már a témával és ő “a legfőbb jónak” nevezte a boldogságot. Arisztotelész szerint a ’jó’ relatív fogalom, vagyis minden embernek más és más jelentheti a ’jó’-t.

Manapság sokan az tárgyaktól és/vagy egy másik embertől várják a boldogságot: ’Legyen egy ház, egy autó, munka, pénz, szerető férj/feleség/gyerek, stb – és ha meglesz, akkor boldog leszek’. Várjuk tőlük a boldogságot, az meg hol van, hol nincs – akárcsak a mesékben. Pedig, ha végiggondoljuk, az emberiség nagy része az elmúlt évtizedekben sok mindent megkapott: átlagosan tovább élünk, jobb életkörülmények közt, több esély van a betegségek gyógyítására, elérhető számunkra az a technológia, amely néhány évvel ezelőtt még sci-finek tűnt….

Ezek fényében akkor nem érdekes mégis, hogy amíg az életünk objektív feltételei jelentősen fejlődtek, addig mi, emberek, mégsem váltunk boldogabbá??

De akkor vajon mitől leszünk boldogok?

A kérdés nem új és nem is könnyű. Emberek, tudósok, filozófusok sokaságát mozgatja ez meg a mai napig. Az elmúlt néhány évben azonban robbanásszerű fejlődés mutatkozott a boldogság kutatásában, melyekből sokat tanulhattunk meg arról, hogy hogyan befolyásolja a boldogságérzetünket a jövedelem, az iskolázottság, a házasság vagy épp az egyedüllét. És talán meglepő, hogy ezen tényezők egyike sem bizonyul erős hatásnak. A kutatások alapján biztonsággal kijelenthetjük, hogy boldogságérzetünkhöz az említett dolgok csak rövid ideáig, átmenetileg járulnak hozzá. Mert hiszen persze, jobb sok pénzt keresni, mint keveset, vagy jobb, ha van munkánk, mintha nincs, de mindezektől mégsem leszünk tartósan boldogabbak.

Akkor hát melyek a boldogságot befolyásoló valódi tényezők?
Matthew Killingsworth boldogságkutató szerint, a boldogságnak sokkal inkább ahhoz van köze, hogy mennyire vagyunk jelen, mennyire figyelünk arra, amit épp csinálunk. Killingsworth szerint elég valószínű, hogy boldogságérzetünkhöz sokkal jobban hozzájárul az, hogy milyen a hozzáállásunk az élethez, mit is csinálunk épp, vagy kivel vagyunk körülvéve. Ezeket azonban nagyon nehéz mérni, hiszen ez minden embernél mást és mást jelent. Ezért is volt egyedülálló a Killingsworth által kidolgozott módszer, mely az emberek boldogságát kutatta. A modern világ előnyeit kihasználva Killingsworth megalkotta a trackyourhappiness.org (Kövesd nyomon a Boldogságodat) webes és telefonos alkalmazást, hogy az emberek boldogságát figyelhesse meg valós időben, a mindennapi életvitelük során.

De hogyan is működik ez applikáció? A nap folyamán véletlenszerűen küld jelzést az alkalmazás használójának és feltesz egy csomó kérdést, amire a felhasználónak válaszolnia kell. A kérdésekre adott válaszok segítségével rögzített és nyomon követhető lesz, hogy az adott pillanatokban milyen érzések mennek végbe a válaszadókban, éppen mit csinál, kivel van, mire gondol, mit érez. A válaszok segítségével alkalom nyílt meglátni azt, hogy az ember boldogsága hogyan változik a nap folyamán, akár percenként is. Mert a helyzet az, hogy nagyon is változik…

A kutatás idején az applikáció több, mint 650.000 valósidejű jelentést rögzített több mint 15.000 embertől közel 80 országból. Ez a szám nem csak nagy, de igazán örvendetes az is, hogy sokféle korosztály (18- 80+ éves) is képviseltette magát, ahogy jövedelem, családi állapot vagy iskolázottsági szint alapján is széles a válaszolók skálája.

Mit mutatnak az adatok? Emberi lényként megvan az az egyedülálló képességünk, hogy az elménk elkalandozzon a jelenből: hogy figyelni tudunk valami másra is, mint ami a jelenben történik – ezt hívjuk ábrándozásnak, elkalandozásnak vagy képzeletnek is. Szoktunk is élni ilyesmi szófordulattal, hogy ’fejben máshol vagyok, csak a testem van itt’.

A kutatás során rögzített válaszok azt mutatták, hogy pl: amikor dolgozunk a számítógép előtt, akkor közben észrevétlen elgondolkodunk a nyaralásunkról, vagy a szülői értekezletről, vagy hogy mit fogunk vacsorázni / Vagy amikor ülünk az autóban, akkor már az otthoni tennivalókon jár eszünk…. magyarán tök mással foglalkozunk agyban, mint az a tevékenység, amiben benne vagyunk. Vagyis az egyes tevékenységek közepette erőteljesen elkalandozik a figyelmünk, ’máshol jár az eszünk’.

És mi az összefüggés a boldogság és az elkalandozás közt? – kérdezed.
Mivel tudjuk, hogy az emberek egyik legősibb vágya az, hogy boldogok szeretnének lenni, az agyunk nagyon sokszor elkalandozik olyan helyekre, olyan tevékenységekre, ahol mi boldogabbnak hinnénk magunkat – elvágyódunk abból a helyzetből, amiben épp vagyunk. Amikor elkalandozunk, akkor az agyunk kényszerítéstől mentes marad. Nem tudjuk megváltoztatni a fizikai valóságot, de bárhová eljuthatunk a gondolatainkban. Az agyban érzett örömök talán hozzásegítenek ahhoz, hogy az elkalandozás által növeljük a boldogságérzetünket? Akkor most lehet, hogy az ábrándozás az egy jó dolog?

A Killingsworth vezette kutatás viszont egyértelműen kimutatta, hogy jóval boldogtalanabbak vagyunk, amikor ábrándozunk! Nézd csak meg az ábrát:

Boldogság

Hogy történhet ez meg?
A rögzített válaszok alapján kiderült, hogy amikor ábrándozunk, jóval gyakrabban gondolunk kellemetlen dolgokra, mint kellemes dolgokra. Agyunk, amikor elkalandozik, előszeretettel rágódik az aggodalmainkon, szorongásainkon. Sőt, a válaszok alapján, amikor közömbös dolgokon merengünk, akkor is boldogtalanabbnak érezzük magunkat mint, amikor ’fejben és testben’ pont ott vagyunk, ahol, és arra figyelünk, amit épp csinálunk. Ami még ennél is meglepőbb, hogy még ha valami kellemesnek mondott dologra is gondolunk, valójában akkor is egy kicsit boldogtalanabbaknak érezzük magunkat, mintha nem kalandoznának el!

Ezek alapján talán már ér kijelenteni, hogy az ábrándozás, az elkalandozás bizony boldogtalanság-érzetet okoz. Vörösmarty milyen jól rátapintott! 🙂

Mi, emberek, mégis nagyon sokat és sűrűn ábrándozunk. Egészen pontosan az idő 47%-ban máson jár az eszünk! Különösen nagy ’elkalandozási arányszámot’ mondhat magának a tusolás, az emberek 65 %-a másra gondol tusolás közben. Fogmosáskor az emberek fele kalandozik el fejben, amíg épp tisztára mossa a fogát, míg edzés közben pedig az emberek 40%-a réved a gondolataiba. Egy pikáns adat, hogy az emberek 10%-a még szeretkezés közben is máshol jár gondolatban.

Összességében elmondható, hogy szinte mindegy mit csinálnak az emberek, a gondolataik elkalandoznak, legalább az idő 30 százalékában, amely Killingsworth szerint azt jelenti, hogy az ábrándozás nem pusztán gyakori, hanem mindenütt jelen van és minden tevékenységünket átjárja.

Ábrándozni gyakori és normális dolog, de csöppet sem hat ránk jól.

De akkor mit is tehetünk?
A tudatos jelenlét gyakorlása segítséget jelenthet. Ilyenkor figyelmünket az adott pillanaton tartjuk és teljes figyelemmel vagyunk az iránt, ami éppen történik. Nem engedjük, hogy gondolataink elterelődjenek. A tudatos jelenlét technikája elsajátítható, megtanulható. Legtöbbször a saját testérzeteinkre való figyelemmel (pl légzés folyamatának megfigyelésével) kezdődik a folyamat, pontosan azért, mert a testünk érzetei mindig a jelenben történnek. És pontosan ezért horgonyként szolgálhatnak számunkra a rohanó gondolatok sodrásában. Amennyiben a testünkben zajló folyamatinkra, testérzeteinkre összpontosítunk máris a ’most’-ban találhatjuk magunkat- ezzel pedig távolabb kerülünk, kizökkenünk az agyunk által generált gondolatainkról, visszatérünk az elkalandozásból a jelenbe.

Ezt tudatos jelenlétet is gyakoroljuk a coaching folyamatok során, alkalom nyílik önmagunk ilyen szintű megismerésére is.

Ha most szeretnél boldog lenni és megtanulni, hogy Te magad mitől lehetsz boldog, hogyan tarthatod azt fent, akkor most van itt az ideje, hogy a díjmentes 0. alkalmat lefoglald magadnak! 😊 >> Időpontfoglalás

Várlak! 🙂

Blog

Ellenálló vagy Alkalmazkodó vagy?

Végiggondoltad már, hogy Te mit teszel, amikor valami nem felel meg neked? Ellenállsz vagy alkalmazkodsz?

És azt tudtad, hogy lényegében mindegy melyiket teszed, mert mindkettő káros rád? A belső ellenállás hátrányai jobban ismertek: ha valamit nem akarunk, akkor az ‘juszt se’ sikerül úgysem, a legtöbbször azért, mert annyira nem akarjuk. Mert ha nem akarjuk, nem fordítunk rá figyelmet, energiát, nem teszünk érte semmit, nem vagyunk türelmesek – szóval miért is sikerülne?? Így nem is fog.

Akkor talán jobb alkalmazkodni? Részben igen. De ezt sem érdemes túlcsinálni. Az úgynevezett káros alkalmazkodásról nem sokat hallunk.

Pedig mindannyian tesszük.

’Nincs túl sok kedvem hozzá, de megcsinálom… Nem annyira szeretem, de most ez a munkám van’ – ismerősen hangzik? Ilyenkor a belső akaratunk ellenére cselekszünk. Ahhoz, hogy mégis bemenjünk dolgozni, meg mégis megcsináljuk azt a dolgot, ehhez erőfeszítésre van szükségünk, hiszen ellenállásunkkal szemben cselekszünk, ilyenkor károsan alkalmazkodunk.

A káros alkalmazkodás hosszú távon magunk ellen hat, zabálja az életenergiánkat, ami a jövőbeli erőnk is egyben. Ma nélkül pedig nincs holnap.

Aki állandóan megterhelő kompromisszumokat köt (ami már inkább megalkuvás?), az kiégéshez vezethet. És ezek nem kellenek, hogy nagy döntések legyenek, ahogy az állandóan hulló vízcseppek is képesek óriási barlangrendszereket hosszú idő alatt kivájni, úgy sok rossz ’kis’ kompromisszum is felemészthet.

– De dolgozni meg mégis menni kell! – mondod.

– Nem, nem kell. Nem KELL azt a munkát csinálni, ami szépen lassan kinyír téged – mondom én.

– De akkor mit csináljak?

– Szánj magadra időt és értsd meg a belső akaratodat. A coaching munka során fény derül arra, hogy valójában mi is az, amit tényleg szeretsz, vagy mitől nem szereted azt, amit nem szeretsz. Ezen információk birtokában már könnyebb abba az irányba menni és olyan módosításokat véghez vinni, mely akaratunkkal megegyezőek. Persze a dolgokért tenni kell, ahhoz, hogy változni tudjanak. Ahogy magadért is tenni kell, ha változni és változtatni szeretnél.

A 0. coaching találkozó díjmentes. Mit veszítesz, ha most lefoglalod az időpontodat?  >> Ehhez kérlek töltsd ki ezt az űrlapot!

 

Blog

Egy bokarándulás és ami mögötte van…

2019. január 4-ét írunk. Épp előtte való nap tettem közre az ’Otthagyod a munkahelyedet?!’ blog-sorozatom záró részét, mely a megéléseimet írta le, hogy miként jutottam odáig, hogy egy biztos, közel 20 éves multinacionális karriert, egy vezetői pozíciót hagyok hátra a coaching kedvéért (ha még pont nem olvastad volna, fentebb belinkeltem).

Szóval január 4-én én tettvágytól buzogva tettem-vettem a lakásban, ezer meg ezer gondolattal, ötlettel a fejemben a jövőmre nézve – és élveztem ezt nagyon, szinte a föld fölött jártam a lelkesedéstől, hogy na! Végre itt vagyok, erre vágytam, gyerünk, most már nem tarthat vissza semmi!

És ezzel a lendülettel kiléptem az ajtón, rá a havas lépcsőre és puff – már a földön is találtam magam. A bal bokámat meg begyűrve saját magam alá.

Nem hiába mondják, hogy ilyenkor az elme kitisztul és kristálytiszta gondolatok lepik el az embert, velem is ezt történt, az első gondolatom ez volt: Oh, b@szki, de fáj! – belátom, nem túl fennkölt és nem is üti meg a magamnak felállított ’kultúrbeszéd’ mércémet, de elértem azt a fájdalomszintet, ami törölte ’jókislány’ programomat és az ösztönös túlélő gyorsprogramom kapcsolt be. Ez a program pedig nem finomkodik. Stílusosan hívhatnám ezt az üzemmódot úgyis, hogy ’Szia’ azaz ’SYA – Save Your Ass’ –, nem baj, ha valaki nem érti ezt pontosan, hogy mit is jelent angolul, most már megint a ’kultúrprogramom’ fut és nem engedi, hogy még magyarul is leírjam 😊

Szóval egy könnyed, ajtóból való kilibbenésből szereztem egy jó kis bokarándulást. Ahogy ott feküdtem a havon, és elhangzott az első, fentebb említett ominózus gondolatom (amúgy többször is egymás után), a következő gondolatom az volt, hogy nekem innen valahogy be kéne jutnom a házba, mert oké, hogy a hideg jót tesz ilyenkor, de valószínűleg nem kéne az egész testemet lefagyasztani azért mégsem. Fortuna asszony kicsit megkésve ugyan, de akkorra már odaérhetett, mert elhaló segélykiáltásomra a macska sietett hozzám rögvest.

Illetve én naiv, akkor még azt hittem, hogy hozzám siet — de nem, csak benti macska lévén kihasználta, hogy az ajtó tárva-nyitva volt és gondolta, itt az idő az Alcatrazból meglépni. Szóval sajnálom, de a második (legalábbis tartalomban második) gondolatom sem volt túl szofisztikált, mert akkor meg arra gondoltam, hogy ’Hogy a pics@ba fogom begyűjteni a macskát kintről, ilyen lábbal?!!’ – aki persze, szabadságtól bódultan rohangált az udvaron fel s alá.

De nem baj, a túlélő program erős – még egy segélykiáltás kiszakadt belőlem, így már a párom is meghallotta és szerencsésen visszajutottunk a házba. Itt már alkalmam nyílt tüzetesen megnézni, hogy mi is történt velem és hát azt láttam, amit a bal oldali képen most Te is. Akkor még nem tudtam, hogy szakadt-e vagy tört-e, így ezt mindenképpen ki kellett deríteni. Szerencsére a röngten egyiket sem mutatta ki, ’csak rándulás és zúzódás’, amire a gyógymód masszív lábpihentetés, jegelés, krémezés.

boka

Így történt az velem, hogy miközben fejben már 15 lépéssel előrébb voltam, addig a valóságban járóképtelenné váltam – legalábbis átmenetileg.

És hogy miért írom le ezt mind? Mert hiszem azt, hogy a dolgok okkal történnek velünk. És mivel ebben hiszek, próbáltam én is megérteni, hogy vajon miért kaptam pont most egy ’sorompót’, amikor épp csak a saját lábamra álltam?

Szokásomhoz híven, szeretem a dolgokat (így a magam dolgait is) több szemszögből megvizsgálni. Most is ezt tettem és ezt láttam:

  • Ahogy a mondás is tartja ’lassan járj, tovább érsz’ – hát, szerintem ezzel a rándulással nekem azt mondták az égiek, hogy ’szuper, hogy fejben már ennyire előre vagy és a jövődről tervezgetsz, de talán nem kéne ennyire sietni és figyelhetnél jobban arra, hogy hová lépsz a következő lépéseddel.’ Tény, hogy kirobbanó energiával vártam ezt az időszakot és tény, hogy általában jellemző rám, hogy nagy elánnal futok neki a dolgoknak – és ha ezt teszi az ember, akkor néhány fontos részletet szem elől téveszthet, hiszen annyira a ’nagy jövőképre koncentrál’.
  • ’Egyszerre csak egy lépés, nem kell mindig kettőt ugrani’ – véltem hallani egy további intést is. Ez nekem azt jelenti, hogy ha megtervezem a következő lépésemet, akkor oda biztonsággal oda tudok érni. És mindennap egy lépés is közelebb visz a célomhoz. Türelem-türelem-türelem 😊 Vannak dolgok, amiket nem lehet ’lespórolni vagy lerövidíteni’. Ha nem sietek is odaérek.
  • A bal lámmal történt az incidens, ami a szív oldala. Mi is zajlik akkor bennem érzés szinten? Van bennem bizonytalanság, félelem arra vonatkozón, hogy milyen is lesz évem?
    Hát van.
    És akkor mi van? Miért ne lenne? Ki mondta, hogy nem szabad félni? Végtére is most változtatom meg épp az egész rendszert, amiben eddig éltem és éltünk a családommal – ez se nem kis munka, se nem könnyű és nem is kockázatmentes. Természetes, hogy dolgoznak bennem ezek az érzések is. El tudom fogadni ezeket és tudom őket használni az utamon? Mit kell tegyek azért, hogy ha már velem vannak, akkor inkább támogassanak az úton, semmint hátráltassanak?

És amíg feküdtem az ágyon, hosszú napokon keresztül, felpóckolt lábbal, amit hol jegeltem, hol vizes ruhás borítással takartam be, hol meg kenőccsel kenegettem, szépen rájöttem a válaszaimra is:

1.- Fontos, hogy a mostban, a má-ban legyek. Fontos, mert a mai nap termése, hozadéka a holnapom alapja. Minden má-nak a céljaimat kell szolgálnia. Erre pedig a legjobb módszer a tudatos tervezés. Ha nem hagyom, hogy az idő kifolyjon a kezeim közül, ha pontosan tudom mi a következő lépésem. Azt a lépést meg kell tervezni. Arra a lépésre fel kell készülni, fejben végig kell gondolni, szívvel rá kell hangolódni, vagy épp a szív érzéseit a ’fej szintjére’, gondolatokra, majd tettekre lefordítani – és így lesz a következő lépésem biztos. Így lesz a következő lépésem pont az, ami engem és a céljaimat szolgálja.

És így született meg a nagy jövőképemre épülő egész éves, heti szintre lebontott tervem 😊 Egy olyan terv, amiben tevékenységek tervezett sora követi egymást, melyek a fő célomat szolgálják. Meghatároztam az egyes tevékenységek eredményességét mérő számokat, hogy könnyűszerrel eldönthessem, hogy amit csináltam az eredményes volt-e és ha nem, akkor mit csinálok, hogy az aznapom továbbra is szolgálja a holnapomat.

2.-   Fontos, hogy magunkkal (is) fair elvárásokat állítsunk fel. Nagyon vártam a január elsejét, hogy elkezdhessek teljes munkaidőben coachként dolgozni. Az elmúlt 2 évben erre a napra készültem. Tanultam, képeztem magam, sokat gyakoroltam, ügyfelekkel ’élesben dolgoztam’ a munkahelyen megterveztem és véghez vittem a ’kiszállási’ tervemet – tudatosan készültem a lépésemre. Fontos volt ez nekem, mert így tudtam legyőzni a magam korlátait és a félelmet, ami bennem volt. Egy valamivel nem számoltam azonban: a félelmeimmel. Hogy azokból még mindig maradnak – január 1-eje után is. Váratlanul ért, hogy jéé, még mindig vannak? Ma azonban azt mondom, hogy persze – miért ne lennének? Ki ígérte, hogy egycsapásra megszabadulhatok tőlük? Néhány félelem valóban szétoszlott, de néhány új meg felütötte a fejét. De mit is csináltam korábban, amivel a félelmeket feloszlattam vagy legalábbis a magam oldalára tudtam őket állítani?
Hát terveztem. Szóval most is ezt kell tennem – vissza az egyes pontra Ági 😊

3-  Fontos, hogy nem vagyok egyedül. Van, akikre számíthatok. Van, aki segítsen. Van, aki sántán is szeret 😊 Hogy miért fontos ez? Mert a szó minden értelmében lehet támaszkodni a másikra. Persze, szeretünk önállóak, meg függetlenek lenni, meg a ’majd én megcsinálom’ szöveget fújni és a felnőttség jár ilyennel is, ami oké. De segítséget kapni és elfogadni is oké.

Szóval nekem ez a bokarándulás egy kirándulás volt 😊

Magamba.

Bár nem kértem, de kaptam egy kis extra időt, amikor magammal, a tervezéssel tudtam foglalkozni és tudatosítani magamban a következő lépéseimet. Egyúttal kaptam lehetőséget a türelem gyakorlására is, hiszen hosszú napokon keresztül a legkisebb fizikai aktivitással lenni, az nem az én műfajom. De itt most nincs gyorsítósáv. Nem lehet tövig nyomni a gázpedált úgy, hogy a szélvédő meg tiszta kosz. Illetve lehet, de elég nagy őrültség.

Ha nem látok, akkor hová megyek? Úgyhogy türelmesen tessek szépen visszamenni az útra, ami az én utam, és használni a térképet, ami bennem van 😊

Így most itt tartok. Ma, 3 héttel a történtek után, már végre elmehettem tornázni, mert:

  • a bokám már szinte az eredeti. Mindenesetre szépen, óvatosan mozogtam, türelemmel viseltettem magam iránt, remélvén, hogy a megfelelő dolgokat tanultam a dolgokból 😊
  • a lélek mellett a testet is karban érdemes tartani. Hosszú távú terveimet csak úgy tudom megvalósítani, ha két lábon maradok – fontos a fittség. Szóval tornázni mentem, mert ezt terveztem mára 😊

És még egy valamit amúgy tanultam ebből az egészből:

Kislányom, ne menj papucsban a hóra! Még a végén elesel 😊

Neked mi a legnagyobb tanulságod mára? Mondd el nekem ITT!

A 0. Coaching találkozónk díjmentes (60 perces) >> Ehhez kérlek töltsd ki ezt az űrlapot!

 

 

 

 

 

 

 

 

Blog

A vámpírok köztünk élnek…

Vígan érkeztél a munkahelyre. Jól ébredtél, kivételesen sikerült éjfél előtt már elaludni, így nem is volt olyan vészes az a reggel 6 órási ébresztő. Tettre készen nyomtad meg a számítógépen a bekapcsológombot, amikor….

…. amikor megjött a kolléganőd.

Ez önmagában nem egy megrendítő hír, hiszen sok embernek van kolléganője ugyebár – de ő … ő valahogy más. Nem tudod pontosan mi van vele, de egyre többször nagyon igyekszel, hogy még csak rá se kelljen nézned. Beszélni már jó ideje nem beszéltek, ami kissé furcsa, hisz’ melletted ül naphosszat. De nem, mégsem – te már nagyon ügyelsz, hogy a legelfoglaltabbnak tűnj az egész földkerekségen és bámulsz a monitorodra mereven.

Ja, hogy még nem is kapcsoltad be? Nem baj! Ez nem zökkenthet ki a szerepedből. Az elmúlt hetekben megtanultad a leckét: ha ránézel, ha megszólalsz, urambocsá’ érdeklődve hallgatod, amit mond, akkor neked véged van…

Véged van és nemcsak azért, mert kicsit sem érdekel, amit mond, mert:

  • már legalább 5-ször elpanaszolta, hogy a lányát nem vették fel a 10 osztályos gimibe, és te nem akarod meghallgatni hatodjára is. Szegény gyerek, ő már biztos 10x is hallotta…;
  • ha épp nem panaszkodik, akkor meg a még meg nem érkezett kolléganőket olyan hévvel kritizálja, hogy neked a gyomrod is felfordul;
  • persze, ha netán jelzed neki, hogy ez bizony nem szép dolog, akkor még ő van vérig sértődve és azonnal látványos szenvedésbe kezd és könnyes szemmel mered rád és vágja az arcodba, hogy őt már senki sem szereti, hogy őt már senki nem hallgatja meg … (ahh, vajon miért nem?!) – neked meg azonnal bűntudatod támad és feladva korábbi elveidet mégiscsak tovább hallgatod
  • de amikor újra megneszeli a figyelmedet, akkor meg olyan lesz, mintha egyszeriben felhúzták volna és energiától ismét megtelve, hangosan felnevetve a szemedbe mondja, hogy jaj, hát ő ezt nem így gondolta! Nem akarja ő rádtolni magát! Tudja ő jól, hogy te ilyen kis udvarias nyuszilélek vagy, mert már az apáddal sem voltatok jóban, de nem baj, mert így te egy rossz szót, annyit nem mondanál soha senkinek és hogy milyen jó, hogy ti ketten itt vagytok egymásnak! Ő bármikor számíthat rád!

Na, ezen a ponton Te már feladtad. Tényleg nem szólsz egy szót sem.

Nem szólsz, mert nem tudsz. Erre nincsenek észérvek, a logika ördöglakattá alakul át és amúgyis olyan kimerült lettél, elnyomva, megalázva érzed magad. Összeszűkült gyomorral, idegesen csak negatív gondolataid vannak, hogy igen, te egy nyuszi vagy- egy jó nagy gyáva nyuszi! Aki valójában gonosz vérnyuszi, hiszen ki akarta játszani embertársát és mindent elkövetett, hogy ne kelljen hozzá szólnia – hát milyen ember az ilyen?!! Ember az ilyen egyáltalán? Hát nem, mert egy NYUSZIIIII!!

És azon veszed észre magad, hogy teljesen lezsibbadtál. Nem tudsz mozdulni és mégis legszívesebben messzire rohannál. El-el, messzire innen! Nem bírsz ezzel a kolléganővel egy légtérben lenni, mindig ezt csinálja veled!!

De tudod, hogy ilyenkor mi is történik valójában? Van egy nem tudományos, ám annál kifejezőbb és ismert fogalom az ilyen személyekre: energiavámpír. Az a kolléganő, akitől ennyire menekülnél, mert ha kinyitja a száját, akkor folyton kritizál, vitatkozik, panaszkodik, játssza az áldozat szerepét, ott manipulál, ahol tud, kihasználja a gyenge pontjaidat és a végén még benned kelt bűntudatot – na ez kérem, ha mind megtörténik, akkor nagy eséllyel egy valódi vámpírral, egy energiavámpírral van dolgod.

És ez most nem csak urbán legenda. Energiavámpírok léteznek, bár gyakran még ők maguk sem tudják, hogy azok. De ez nem tarja őket vissza attól, hogy gátlástalanul lelejmolják a kis nyuszilelkek maradék energiáit, mert bizony, kitűnő érzékkel választanak maguknak ’áldozatot’.

Abszolút érvényesül a természet törvénye: az erősebb gyengébbet választ, ha éhes. Így aztán ha ilyen helyzetbe kerülsz és kifejezetten azt érzed, hogy téged valaki szipolyoz, magadba is kell, hogy nézz. Erre van egy pár jó módszer, amiket mindjárt meg is osztok.

De hogy néz ki az energiavámpír tudományos szempontból? Mit mond erre a jelenségre a pszichológia?

Tudományos oldalról már nem ennyire egzakt ez a jelenség, nehezen körbe határolható, mert elég sok betegséghez és/vagy mentális zavarhoz kapcsolható az energiavámpírság tünetegyüttese. Az energiavámpírok közül sokan szenvedhetnek önértékelési zavarokban, rendre mástól várják a választ, vagy valamilyen más személyiségzavarban szenvednek. Bár nincs egyértelmű megegyezés a pszichológiában róla, de több pszichológus az ún ’indulatátvitel’-t, vagy indulatáttételt, nevezi meg, mint lehetséges gyökérprobléma, amiért az energiavámpír energiavámpírrá válik.

Az indulatátvitel/indulatáttétel az a jelenség, amikor a személy egy másik ember(ek) iránt érzett érzéseit az épp vele egy helyszínen lévő emberre tolja át. Ez egyébként lehet negatív és pozitív indulat egyaránt, nyilván, mi a saját bőrünkön a negatív indulatokat érezzük meg sokkal jobban.

Az energiavámpír azért teszi ezt, mert így újra meg újra átélheti azt az érzést – hogy miért teszi ezt, ez rejtély, mindenesetre egy gyógyító környezetben, amikor az energiavámpír egy szakképzett terapeutával van, akkor ilyen formában (érzelmi kapcsolat révén) történik náluk az emlékek helyretevése.

Persze, ez lenne az ideális, hogy az energiavámpír felismeri, hogy vele ez történik és segítséget kér.

De mit tehetsz te? Egy pár dolgot azért mindenképp:

  1. Figyelj nagyon! Különösen, ha meg vagy győződve, hogy tőled rendszeresen energiát szívnak el, akkor kérlek nézz mélyen belülre magadban is. Ugyanis a kiegyensúlyozott testi és mentális teljesítőképesség az egyik legjobb pajzs az energia-elbitorlás ellen.
    Tudom, ezt könnyű mondani, de hogy hogyan is érheted ezt el? Meditációval biztosan! A rendszeres meditáció csökkenti a stresszt és megváltoztatja a gondolkodási mintákat. A bennünket érő negatív hatásokra sokkal ellenállóbak leszünk, ugyanakkor sokkal kevésbé heves érzelmi reakciókat mutatunk. Ha érdekel a meditáció, már írtam róla itt is, mert a saját bőrömön is ugyanezt tapasztalom és a coachingban is nagyon jól használható.
  2. Tudd azt is, hogy ha nem muszáj, akkor ne töltsd az időd egy energiavámpír társaságában. Nem kötelező (kivéve, ha mégis, mert melletted ül, de akkor menj vissza az egyes ponthoz légyszi’ 😊). Minden egyéb más helyzetben, amikor azt érzed energiát vesznek el tőled, emlékeztesd magad, hogy egy adott helyzetből jogod van bármikor kilépni, vagy egyáltalán bele se menni. Egyébként meg ha tényleg az a helyzet, hogy a Föld legnagyobb energiavámpírja a melletted ülő kolléganő, akkor meg ér és érdemes minimálisra korlátozni az interakció hosszát, rövidre zárni a beszélgetést, és nem belemenni például a panaszkodásba, vagy mások kritizálásába.
  3. Ismerd magadat! Tudd meg, hogy neked hol a határ? Mennyire folysz bele mások életébe vagy engeded, hogy mások belefolyjanak a tiédbe? Állítsd fel a határaidat és figyelj arra, hogy kit engedsz azon belülre!
  4. Figyelj önmagadra és tegyél magadért! Tanulj meg töltekezni! Mindegy, mi az a tevékenység, amelyből feltölt: torna, kalácssütés, rajzolás vagy körömfestés – a lényeg, hogy találd meg, és használd egészséggel! 😊

És ne feledd az energiaáramlás és szabályát (vagy más néven ’adok-kapok’ szabály): az energia mindig egyensúlyra törekszik. Ahol kevesebb energia van, oda áramlik a többletenergiából.

Szóval, ha épp a szomszéd energiavámpír által leszívott állapotban vagy, akkor még az is meglehet, hogy te is éhes leszel egy kis új energiára…??

Én mindenesetre most küldök egy kis energiát így is 😊

Írd meg légyszi’, hogy megérkezett-e hozzád és hogy mit váltott ki belőled! 😊

Díjmentes 0. találkozó: 60 perc együtt: csak Te meg én – na és a coaching 😊 Megismerheted, hogy milyen is az a coaching és engem is megtapasztalhatsz életnagyságban 😊 Itt foglalhatod le az időpontodat.

Blog

Otthagyod a munkahelyedet?!! – 3. rész

Ha most kapcsolódsz be a történetembe, akkor Neked írom azt, hogy ezek a sorok azért születtek, mert közel 20 év multinacionális alkalmazotti/vezetői lét után meghoztam a döntést, hogy 2019. januárjától főállású vállalkozóként folytatom tovább az életemet, mint coach. Eljutni idáig, finoman szólva sem volt könnyű és gyors folyamat sem – a bejárt utamat, érzéseimet, gondolataimat osztom meg ezeken a sorokon. Teszem ezt azért, hogy ’rend’ legyen bennem, hogy méltón zárjak le egy korszakot, hogy megéljem és eltegyem az emlékeimet jól felcímkézve, hogy amikor kell, azért elő tudjam őket venni, de ne legyenek szanaszét dobálva a fejemben, a szívemben, hisz’ akkor nem férnek be majd az új élmények 😊 És írom ezen sorokat amúgy Neked is: mert hiszem azt, hogy amíg egyediek vagyunk, addig valahol meg mégis közösek, hogy összeköt bennünket valami, amit úgy hívunk: az Élet. Az Élet meg nagy rendező, bár külsőleg mindannyian másoknak hatunk, meg a DNS láncunk is egyedi – az életutunk, a tanulásaink, a sorsunk nagyon is mutathat közösséget. Én hiszek az adok-kapok-ban és én most ezen sorokon keresztül adom Neked azt, amit megéltem, tanultam. Te meg majd kiszemezgeted, hogy mi kell Neked 😊 A blog első részét itt, a másodikat meg itt olvashatod, a harmadik rész meg pont itt kezdődik 😊

2015. áprilisa van. Bő egy év telt el, hogy a volt férjemmel elváltak az útjaink és abban a bő egy évben igazán ’hasítottam’ a munkahelyen: európai szintű kinevezést kaptam egy nagy csapat élére, még egy plecsnit a vezetői adottságomról, folyamatosan fenntartott bizalmat, hogy még innen is lehet tovább, ha akarom. És én azon a napon este csak feküdtem az ágyamban. A lábamat húzta a görcs, a szívem ritmikátlanul, össze-vissza vert, a gyomrom borsónyira szűkült, rázott a hideg. Nem éreztem hasonlót soha korában.

Féltem.

Féltem attól, hogy soha nem lesz reggel.

Hogy nekem nem lesz már reggel sosem. Mert most menten elpatkolok. Valami történik velem, ami nem tudom, hogy mi, csak azt érzem, hogy megbénít. Meg sem tudok mozdulni, miközben a szívem majd kiugrik a helyéből és egyáltalán nem vagyok ura a testemben zajló folyamatoknak. Nekem meg reggel Londonba kellene utaznom, mert lesz egy kétnapos meeting. Nekem most aludni, meg pihenni kéne, ehelyett tényleg mindjárt végem van.

És itt vagyok egyedül. Teljesen egyedül a házban. Ha történik velem valami, hosszú órák is eltelhetnek, mire valaki majd megtalál. Mi lesz velem?

Na ez volt az az éjszaka, ami egyszerre bénított le és aktivizált soha nem látott erővel. Olyan dolgokat tettem, amit azelőtt soha: lemondtam a londoni utat az utazás napján. Megértették és elfogadták.

Azonnali szabadságot kértem a munkahelyen: megmondtam neki, hogy összeomlottam, képtelen vagyok dolgozni menni.  Megértették és elfogadták.

Felhívtam a pszichológust, akinek már vagy egy éve hordoztam a telefonszámát a pénztárcámban.

Pár nappal később már nála ültem.

Kisminkelve, szép ruhában. De valószínűleg mégis igazán pocsék kinézetben. Hiszen nem a ruha teszi az embert. Ha valami belül igazán rossz, az nyomot hagy kívül is.  Itt volt az ideje rendbe tenni magamat belülről is.

És akkor álljanak itt azok a gondolatok, amiket megtanultam, újragondoltam magamról:

Érzelmek és Érzések

Nekem bőven kijutott belőlük. Amióta az eszemet tudom nagyon érzékeny vagyok, hamar elérzékenyülök és mások rezgéseit, aktuális érzelmi állapotát is nagy pontossággal érzem meg.

És mindezt, hosszú éveken keresztül, kemény munkával próbáltam a minimumra letolni. A munkahelyen különösen, hisz’ egy ’vezető nem lehet érzelmes’, egy ’vezető erős, könnyezni sem könnyezik, nemhogy sír!’ – a ’munkahelyen nincs helye érzelmeknek’. És én próbáltam, annyira próbáltam nem érezni a munkahelyen, hanem ’hideg fejjel’, számokra, a rációra hagyatkozni, megfelelni az elvárásoknak. És évente többször is meglepődtem, amikor a környezet mégis azt jelezte vissza, hogy ’túl érzelmes vagyok’ …. és még volt utána más is, de én azt már nem hallottam, mert:

Túl érzelmes?? Én??! Hát de hogy??!! – Horkantottam fel és bumm, már meg is sértődtem. Meg dühös is voltam, sírtam egyet a mosdóban, aztán otthon is puffogtam erről egy kicsit. Vagy 2-3 napot, igazán nem többet. Vagy csak akkor többet, ha otthon nem értették meg, hogy nekem van igazam, mert kinek másnak? …. Még hogy én érzelmes!  …. Én??!! Pff. Impulzív vagyok, már az első főnököm is megmondta az első munkahelyen – és akkor mi van??!!

No, látod ugye, hogy honnan jövök 😊 Jah, jó messziről, nagy út van mögöttem 😊 Most ugyanezt árnyaltabban látom már. Azt gondolom, hogy érezni szuper dolog. Jó, hogy vannak érzelmeim. De nagyon nem mindegy, hogy én mihez kezdek velük, hogy hogyan élem őket meg belül és hogyan ’tálalom’ ezeket a környezetnek. Ha ez a környezetemre terhes, akkor valami nem oké. És az sem oké, hogy az egész nap visszafojtott érzéseket otthon, a társamon töltöm ki. Az érzéseket nem visszafojtani kell, hanem megismerni, megélni őket olyannak, amilyenek  – de tudni azt, hogy az érzéseimért én vagyok a felelős, bennem születnek, nálam van a ’gyeplő’, rajtam múlik, hogy mihez kezdek velük. Vagyis az oké, ha feszült, vagy szomorú vagyok, mert miért ne lehetnék? De tényleg muszáj ebbe az érzésbe hosszú percekre, akár órákra is beleragadni? Tényleg muszáj ilyenkor a környezetünkkel zsémbesnek, kiállhatatlannak lenni? Ki tud ezen változtatni? Hát én.

Az ’érzelmi intelligencia’ azóta beépült nemcsak a szótáramba, hanem a mindennapjaimba is. Nagy tanulás volt rájönni, hogy attól, hogy érzelmeink vannak, az még nem egyenlő az ’érzelmileg intelligensnek lenni’ állapottal. Ahogy jó volt pontosabban megérteni magamat is, hogy az érzelmi intelligencia mely területén van dolgom magammal.

Most magamnak is emlékeztetőül megint ide írom az Érzelmi Intelligencia (EQ) területeit:

  1. öntudatosság, vagyis saját érzelmeink felismerése és ezek alapján döntéseink kialakítása
  2. önirányítás, azaz alkalmazkodás a körülményekhez, a legmegfelelőbb reakció megtalálása a helyzetekhez (megküzdés, stresszkezelés, optimizmus)
  3. társas tudatosság, azaz mások érzelmeinek felismerése és értése és arra adott reakció (empátia)
  4. társas kapcsolatok megfelelő kezelése, pl. konfliktus.

Így mostanra már azt is gondolom, hogy egy vezetőnek is oké érezni, különösen, ha emberekkel is közvetlenül foglalkozik a vezető. Jól jön, ha rá tudok hangolódni a másikra, megértem az aktuális állapotát, ha kíváncsi vagyok rá is, mint ember, mert így megértem őt. Ha értem őt, akkor tudom támogatni a munkájában a legjobban. És nagyon sokszor nem is ebben kértek támogatást, ’csak mint ember’. Egy vezető is érezhet ’csak úgy’ is, hiszen emberből vagyok, de ezt igenis helyén kell kezelni egy munkahelyen. Erre nekem kell vezetőként figyelnem. Az érzéseimért én vagyok a felelős.

És amúgyis, jobb, ha észben tartom, az ember a munkahelyen ugyanaz az ember, aki hazamegy aznap és vacsorát főz, tanul a gyerekkel és beszélget a férjével. Ha ez az ember, aki én vagyok, ‘belülről borul’, akkor bizony csak idő kérdése, hogy akár a munkahelyen, akár otthon, akár mindkét ‘fronton’ változzon a helyzet. Egyensúlyt találni magunkban tehát kardinális fontosságú.

Egy nőnek mindig választania kell: karrier vagy család

Már jó ideje folyik a csapból, hogy „a mai világban egy nő nem lehet egyszerre sikeres a munkahelyen és a magánéletben is”. Engem szoktak az ilyen általános megfogalmazások dühíteni belül (érzelmek, ugye), ez az egy meg különösen piszkáló hatással van rám – mert provokációnak érzem és azonnal ’ringbe’ akarok szállni, mert én ’meg akarom mutatni’ hogy ez nem így van, mert ’nekem senki emberfia nem mondhatja, hogy nem vagyok rá képes, hogy nem vagyok erre elég jó’ (maximalizmus, ugye, ami nálam egy fiatal felnőttkorban elszenvedett apai dorgálás, meg egy gyerekkori, feldolgozás alatt lévő, apa-lánya kapcsolatrendszer eredménye). Persze az, hogy van egy erő, egy energia, ami bennünket mozgásba hoz, az nem rossz azért. A provokációt még coachingban is szoktuk mozgósító erőként alkalmazni, de ezzel azért finoman kell bánni. Nekem például van/volt tanulnivalóm, hogy el tudjam dönteni, hogy ’mikor veszem fel a kesztyűt’ és mikor meg nem, illetve, ha nem veszem fel a kesztyűt, hogyan használom fel mégis a felszabaduló tettrekészséget magamban?

Nem szeretnék fals reményeket táplálni, úgyhogy tisztán elmondom, hogy nem ismerem a Szent Grál titkát ebben a témakörben (sem😊). Amit megéltem magam, az az, hogy de, lehet egy nő sikeres vezetőként. Meg lehet sikeres otthon anyaként, társként is. Csak nekem ezt a kettőt eddig nem sikerült időben egyszerre egyeztetni (de láttam már jó példákat, szóval biztos nehéz, de nem lehetetlen). Én most azt mondom magamról, hogy nekem eddig azért nem sikerült, mert a fókuszban nem tudtam egyensúlyt tartani. Ami kicsit azért abszurdum, hiszen a fókusz önmagában hordozza, hogy attól fókusz, mert egy időben egy valamire figyelünk épp: karrier vagy család. De akkor mit tehetek mégis én, mint nő, ha bennem van a vágy, hogy szeretnék jó anya és társ lenni és szeretném, ha sikeres lennék a munkámban is?

Szerintem sok mindent.

És ez a sok minden az alapos önismerettel kezdődik.

Amikor megismerem magam, hogy ki is vagyok valójában és amikor elfogadom azt, hogy ki is vagyok valójában.

És én egy érzelemgazdag, magamat és másokat is szeretni és becsülni tudó nő vagyok, aki harmonikus életre vágyik. A harmónia nekem azt jelenti, hogy megélhetem a nőiségemet, a nőiességemet, a partneri, anyai szerepemet és megtalálom azt a munkát, amiben szintén merek önmagam lenni. Ahol sikeres vagyok a magam szintjén, magamhoz viszonyítva, nekem jólesően, ahol azt érzem, értelme van annak, amit naphosszat csinálok. Akkor élem jól az életem, ha a szívem és a tetteim egyensúlyban vannak, amikor az eszem nem ‘vitatkozik’ a szívemmel és fordítva sem teszik ezt. Amikor azt érzem, pont az csinálom, amit kell, hogy csináljak, mert ez ‘jön belülről’.

Szenvedélyes munka versus ’csak’ munka

Nagyon jó munkaerőnek számítottam az elmúlt közel 20 évben. Lehetett rám számítani, nemcsak teljesítettem az elvárásokat, hanem rendre túl is szárnyaltam őket. Erőfeszítéseimet nemzetközi szakmai díjak, elismerő oklevelek, kiváló szakmai visszajelzések, előléptetések, jó fizetés kísérték – ezek nekem fontosak voltak, örültem nekik.

Egy darabig.

Aztán azt vettem észre, hogy ezek illanó örömök voltak csak. Nagyot lobbantak, aztán másnapra ki is aludtak. Eleinte egy újabb célon dolgoztam ilyenkor, amit szintén teljesítettem, és jöhetett is a következő. Az is sikerült és mégsem éreztem boldognak magam tartósan.

Később már ’csak tettem a dolgom’, az évek és a rutin kisegített, jó volt, amit csináltam még így is. De a szenvedély már hiányzott belőlem. Olyanokat kezdtem el mondani egyre többet, hogy ’én ezt nem így csinálnám, ha a magam ura lennék’, ’én már ezzel nem értek egyet’, ’nem hiszek ebben’, ’nem érdekel’ – untam és szellemileg, lelkileg is unatkoztam. Kivéve…

Kivéve akkor, amikor a vezető gyakorlat részeként a heti rendszeres megbeszéléseket tartottam a csapatom tagjaival, egyenként. Ilyenkor azt vettem észre, hogy ’félre tudom tenni magamat’ és a másikra figyelek. És nagyon leköt, hogy mi van a másik emberrel, hogy felizzik bennem valami, amikor azt érzem, hogy támogatást, segítséget kér és vár tőlem. Örültem, hogy szakmailag vagy direktben tudtam segíteni, vagy kitaláltuk együtt, hogy mi lehetne a legjobb következő lépés, és örültem akkor is, amikor magukról, a saját személyes helyzetükről, nem ritkán nehézségükről meséltek. Bizalomnak éltem ezt meg és érezhetően közel kerültünk egymáshoz, holott a legutóbbi csapatom 95%-a Európa, Arábia és India különböző országaiban ült, és őket meg engem csak a technika hozott egy idő- és légtérbe. Azt vettem észre, hogy az emberek szívesen fordulnak hozzám ’csak úgy’ is, és hogy miután beszéltünk, akkor úgy szummázták, hogy ’jó, hogy beszéltünk, segített’.

Ezeken a beszélgetéseken azt éreztem, hogy tudok valami olyat, valami sajátosat nyújtani, amiben az emberek fogódzkodót találnak. Nagyon gyakran kaptam azt a visszajelzést, hogy a beszélgetéseink során mennyire értékelték azt, hogy meg tudtam őket hallgatni, ha kellett, tudtam segíteni és az is visszatérő elem volt, hogy tudtam őket inspirálni, motiválni, hogy ’megtanítottam őket repülni, mert ők is elhitték, hogy lehetnek szárnyaik’.

Én meg úgy éreztem, hogy igen! Ez számomra az, amit értékes munkának tartok: hogy pozitív hatással tudok lenni másokra, hogy hozzá tudom őket segíteni az ő saját legjobb lépésükhöz, a saját boldogságukhoz! Fontos nekem, hogy a munkámban is megéljem azt, hogy ’hasznos’, amit csinálok – és nekem ez az, amit hasznosnak élek meg. Szeretem és fontos nekem (test)közelből megélni és látni a munkám eredményét: ami lehet mosoly a másik arcán, lehet egy eltöprengő kifejezés a kérdésem hallatán, egy felcsillanó szem egy hirtelen jött megoldásra, egy spontán kis levél, hogy ’most végre megéltem, hogy milyen egy hozzá illő vezetővel dolgozni’, őszintén örülni és büszkének lenni a másik emberre,  vagy épp a meghatódottságtól könnyes szemmel mosolyogni, mert a másik boldogsága akkora …). Ez a típusú munka az, ami szenvedéllyel tölt el újra meg újra, és olyan mélyen jóleső érzés jár át, ami hosszan tartó nekem is és a másik embernek is. Amolyan ’pillangó-hatás’ a világra, egyéni szinten történik és mégis kihat a világra😊 És én nem is munkaként gondolok már rá 😊 Ezt nekem ’nem kötelező’ csinálnom, ezt azért csinálom, mert jól esik nekem és jó lesz ezzel a másik embernek is, hogy jól esik másokat az útjukon támogatni (miközben én is újra meg újra felfedezem magamat is :)).

Ettől a felismeréstől már ’csak egy lépés volt’ a coach iskola, ami tovább vitt az önismeret útján és ami szakmai támogatást adott az ösztöneimnek. Ezért lettem tehát coach: mert valahol mindig is az voltam 😊

 Egyedül nem megy?

Az elmúlt éveimben nemcsak szakmailag, de a magánéletemben is nagy utat jártam be – és most végre azt érzem, hogy az egyik és másik út is összeér, integrálódik, hogy tulajdonképpen egy az utam és nem kettő (meg több) – és én most az én saját életutamon vagyok.

És arról is meg vagyok győződve, hogy mindez nem jöhetett volna így létre, ha nincs a támogató környezet, a Családom mellettem. Anyukám, a testvérem a feleségével, a kiterjedtebb Családom, a barátok, a partnerem – mind-mind biztos támaszként álltak mellettem. Rám hagyták, hogy mit és hogyan intézek, de ott voltak és jöttek, ha hívtam őket, mehettem hozzájuk, ha szerettem volna, hallgattak, ha arra vágytam, beszéltek, segítettek, ha kérdeztem őket, adtak zsepit, ha bőgtem és néha velem is sírtak. Hálás vagyok nekik mindezért (is). Velük együtt könnyebb volt és azt gondolom, hogy időben gyorsabban is átjutottam a nehézségeimen.

Nekem meg jó volt rálátni arra is, hogy nem kell mindig egyedül megcsinálni mindent, lehet, hogy meg tudnám, de oké segítséget és kérni és elfogadni azt. Azt is érzem, hogy a biztos párkapcsolatom is ad egy olyan pluszt, amire merek hagyatkozni és bátrabban merek rálépni a régi-új utamra 😊 Elfogadtam magam társas lénynek, aki egy partnerkapcsolatban érzi a legjobban magát.

Mert bár igen, megtanultam és merek egyedül lenni, tudom magamról, hogy egyedül is tudok haladni, már egyedül is egésznek érzem magam– csak épp nem ez az, amit szeretek, nem ez az, amire vágyom. Az érzelemgazdag énem, a lélek, akinek a testem az otthona, egy szerető partneri kapcsolatban tud a legjobban működni, ahol nem egymástól függünk, hanem szeretjük azt az embert, aki mellettünk van, úgy, ahogy van.

Spiritualitás és meditáció

A meditáció közel 3 éve van az életemben.  Vicces módon, pont a maximalizmusom miatt kezdtem el, mert egy volt kollégám azt mondta, hogy úgyse tudom 30 napig se csinálni…. Még hogy én nem tudom??! – lángolt fel bennem a harci vágy és bumm, elkezdtem. Egy angol nyelvű applikációval indult az egész. Napi 10 perc – szólt az instrukció. Oké, ennyi belefér, majd este meghallgatom, úgyis álmatlanul fetrengek már hosszan már hónapok óta, legalább eltelik majd 10 perc. Így is tettem: meghallgattam az első 10 percet este, lefekvés után.

Illetve majdnem meghallgattam, mert elaludtam rajta kb. 5 perc után, a végére másnap nem emlékeztem…. Azta! Hosszú idő után végre sikerült elaludnom hamar! De jó cucc ez a meditáció! -gondoltam és a következő nap is megnéztem mi lesz: hát elaludtam ismét. Meg a harmadnap is, meg utána mindig. Így ’szoktam rá a meditációra’ és így lettem túl észrevétlen az első 30 napon is.

Persze, aztán a kezdő meditációs időszak után én is megtanultam, hogy szuper, ha az ember ennyire megnyugszik, hogy belealszik, de amúgy a meditációnak nem ez a célja 😊 A meditáció tudatos jelenlét, egy olyan éber állapot, ami lehetővé teszi befogadni a világot olyannak, amilyen – minden ítélkezés nélkül. A meditáció sem gyógyír mindenre, de kimutathatóan pozitívan befolyásolja és hozzájárul a fizikai és mentális jóléthez és bizonyítottan stresszoldó hatású.

Velem is ez történt, érzem magamon a pozitív hatásait, megtanultam megélni az érzéseimet, de nem ’beléjük ragadni’. Felszabadítóan hatott rám, hogy rájöttem: van választásom, mindig van választásom – és ez igaz az érzelmeinkre is, el tudom dönteni, hogy milyen érzésekkel hogyan viszonyulok helyzetekhez, új perspektívákat kínált. Rám nagy hatással volt a meditáció, ezért az elmúlt időszakban beleástam magam jobban a tudatos jelenlét meditációs alapjaiba is (más néven mindfulness), képzettséget szereztem belőle, mert a coaching és a meditáció együttes alkalmazása szintén egy nagyon hatékony, előre mozdító kombináció.

A meditáció meg ’valahogy együtt jár’ a spiritualitással – amikor az ember elméje csendben van és nem ontja magából a gondolatokat, akkor meghallhatjuk a ’szív hangját’ – a lelkünk hangját. Több tanítás létezik, több, ma is élő mester tanait lehet elsajátítani, én is megtaláltam a nekem szólót. Úgy érzem, hogy a meditáción keresztül ’élesedett a látásom és a hallásom’ – nemcsak a magam hangját hallom meg jobban, hanem másokét is még jobban. És ez felelősséggel jár, biztos kézzel kell, hogy kormányozzak a magam és mások érzelmei és gondolatai közt. A meditáció meg ebben is segít tovább.

ZÁRSZÓ: A történetem itt nem ért véget, hanem folytatódik tovább. 2019. januárjával egy új fejezet nyílott az életem könyvében, amit írok tovább 😊 És most már abban a helyzetben vagyok, hogy elmondhatom, hogy persze, nem én irányítok mindent és nem is kell, hogy ez legyen a cél – de a toll, amivel a történetemet írom, már nálam van. És igenis én döntöm el, hogy mit írok a következő lapra 😊

És hiszek abban is, hogy mindenki képes megtalálni a saját tollát. A Te tollad vajon miről írna?

Blog

Otthagyod a munkahelyedet?!! – 2. rész

Ha most kapcsolódsz be a történetembe, akkor Neked írom azt, hogy ezek a sorok azért születtek, mert közel 20 év multinacionális alkalmazotti/vezetői lét után meghoztam a döntést, hogy 2019. januárjától főállású vállalkozóként folytatom tovább az életemet, mint coach. Eljutni idáig, finoman szólva sem volt könnyű és gyors folyamat sem – a bejárt utamat, érzéseimet, gondolataimat osztom meg ezeken a sorokon. Teszem ezt azért, hogy ’rend’ legyen bennem, hogy méltón zárjak le egy korszakot, hogy megéljem és eltegyem az emlékeimet jól felcímkézve, hogy amikor kell, azért elő tudjam őket venni, de ne legyenek szanaszét dobálva a fejemben, a szívemben, hisz’ akkor nem férnek be majd az új élmények 😊 És írom ezen sorokat amúgy Neked is: mert hiszem azt, hogy amíg egyediek vagyunk, addig valahol meg mégis közösek, hogy összeköt bennünket valami, amit úgy hívunk: az Élet. Az Élet meg nagy rendező, bár külsőleg mindannyian másoknak hatunk, meg a DNS láncunk is egyedi – az életutunk, a tanulásaink, a sorsunk nagyon is mutathat közösséget. Én hiszek az adok-kapok-ban és én most ezen sorokon keresztül adom Neked azt, amit megéltem, tanultam. Te meg majd kiszemezgeted, hogy mi kell Neked 😊 A blog első részét itt olvashatod, a második rész meg pont itt kezdődik 😊

Az új világ

2007. februárját írjuk. Hétfő van. Torkomban dobog a szívem, mert ez az első napom életem második munkahelyén. Most kínosan ügyeltem, hogy ez alkalommal ne zárjam rá a lépcsőházi kaput az ujjaimra, ahogyan tettem ezt 7 évvel korábban, az első munkahely első munkanapján (tudjátok milyen rossz kezet fogni mindenkivel az első napon, amikor a kézfogó kezeden két ujjad egyébként is lüktet és a körmöd épp leválni készül??? És akkor ehhez mosolyogj kedvesen …).

Megérkeztem tehát az irodához, a biztonság kedvéért a kesztyűmet egészen az iroda ajtajáig magamon hagytam, majd beléptem. Izgatott voltam, nálam ez gyakran együtt jár a lelkesedéssel 😊 Tele voltam várakozással, hogy itt majd megtalálom azt, amit kerestem: a szakmai fejlődést, a lehetőséget arra, hogy csapatban dolgozzak, hogy vezetővé válhassak. És, bár ez most nagyon fennköltnek hangzik, azt éreztem anno, hogy egy ’új világba’ lépek be.

Ebben a világban a kollégák, akik fogadtak, nyitottak, izgatottak, lelkesek voltak – jééé, pont, mint én?! 😊 Újdonság erejével hatott, hogy sok kolléga volt külföldi, akik itt éltek és dolgoztak Magyarországon, ahogyan az is, hogy mennyire tudatosan és gazdagon bánnak a cégnél a visszajelzésekkel, a pozitív visszajelzéssel is! Emlékszem, eleinte nagyon furcsa volt, hogy amit én természetesnek gondoltam (pl. hogy ha csináltam egy kampányt, és azt megterveztem, hogy milyen legyen, mérőszámokat határoztam meg, majd kielemeztem és a tanulságokkal együtt a vezetőségnek kommunikáltam – mert így tanultam 😊), azért nagy köszönet és dicséret volt a visszajelzés. Teljesen zavarban voltam, meg kellett szoknom, hogy bizony, ha valamit jól csinálok, azért köszönetet, dicséretet kapok. Ha meg nem, mert azért volt olyan is, akkor azt meg megbeszélik velem és nem letolnak/hibáztatnak/kioktatnak, stb (ez utóbbitól én úgyis ’reszkettem’, pedig tulajdonképpen az iskolás évek óta nem történt velem ilyen. Az iskolás korszakból viszont jól ’beakadt a lemez nálam’, amiről egy-két számot a mai napig hallgatok róla azóta is, ha-ha-ha….De igen, azt akarom ezzel mondani, hogy ez egy jel volt ismét arra, hogy túlzott maximalizmus van jelen bennem. Mára már azt is jobban értem, hogy miért váltam azzá).

Fürödtem ebben a támogató környezetben, nagyon jó volt megtanulni a magam bőrén, hogy ez micsoda motiváló erővel jár és hogy mennyire klasszul kihozza az emberből a maximumot (khm!), mert mer próbálkozni, mert nem fél hibázni, mert meghallgatják, bevonják. Egy évvel a csatlakozásom után pedig már azt is elmondhattam, hogy vezető lettem – kineveztek régiós marketingkommunikációs vezetőnek. Lehetőségem volt a csapatot magamnak toborozni és együtt, csapatban fejlődni, gondolkozni, problémákat megoldani és hangosan nevetni – pont úgy, ahogy ezt korábban én megálmodtam magamnak.

Aztán a következő évek is egyre hozták az újabb és újabb feladatokat, az újabb és újabb kinevezéseket – viharos gyorsasággal bontogattam szárnyaimat először Kelet-Európán belül, aztán Európában, majd az Indiával és az arab országokkal bővített európai régióban is. Kb. minden 3. évben új pozícióban voltam, ami mindig ’etette bennem’ az újdonság iránti vágyamat. Utaztam, bejártam a világot, megismertem kultúrákat, embereket a világ miden tájáról.  Nyugodt szívvel és jól eső érzéssel tudtam azt mondani, hogy megvolt minden, amire vágytam. Még otthon is rendben éreztem magam: volt támogató férjem, megszületett a nagyon várt kisfiunk – nekem ez volt az az igazi leányálom 😊.

Jó hosszan élhettem ezt a leányálmot.

Aka jó sokáig csak ’éltem, mint Marci Hevesen’ 😊

Aztán egyszer valami történt. Igen, a legtöbbször így van ez ilyen történetekben, mindig van egy fordulópont. Nekem is lett egy 😊 A magánéletem kapta az első olyan találatot, amit már én is észrevettem: elváltunk a férjemmel. Ez olyan epizód volt, amire korábban sosem gondoltam, hogy ez bekövetkezhet – pont velem, pont velünk? Dehogyis!

Dehogyisnem.

Maga alá is rántott az az érzés, az az időszak jó hosszan. Most úgy emlékszem rá vissza, mint ha mindig éjszaka lett volna és én ülök magamban a fekete égbolt alatt és nem látok semmit.

A nagy fekete semmit látom. Nincs fény, nincs csillag, nincs semmi. Felállni nincs erőm, és talán nem is akarok. Mert félek, hogy nem bírok. A támasz, aki mellettem volt, aki megtartott – már nincs mellettem. Karó nélküli venyigeként omlanék úgyis vissza a földre.

Elvesztettem magam mellől a támaszt.

Elvesztem ebben az egészben.

Nem tudtam ki vagyok.

De ezt csak éjjelente mertem bevallani magamnak. Reggelente felkeltem, szépen felöltöztem, kisminkeltem magam, bementem a munkahelyre és megcsináltam a dolgomat. Ott még találtam örömöt, és amúgyis könnyebb volt a munkába ásni magam, mint egyedül maradni magammal és a párnába sírni.

A teljesítményemben nemigen volt hiba ez időtájt sem. Mentem, amerre a munkám vitt. És munkaútból aztán volt bőven. A válásunk évében 24 utam volt – kb minden második héten utaztam. Egyértelműen struccpolitikát toltam 😊 Így azt sem vettem észre, hogy az emberi kapcsolataim is megváltoznak. Voltak, akik ’eltűntek’ mellőlem, voltak, akik ’másnak’ éltek már meg, olyannak, akit már nem annyira kedvelnek.

Szokták ezt mondani, hogy traumatikus élmények után az ember fia-lánya átértékeli a helyzetét, az életét. A fentiekből az kiviláglik, hogy nekem a válás traumatikus élmény volt és talán sablonos, de engem is megállásra és újragondolásra késztetett a helyzet. Hiába van az a mondás meg, hogy ’az az okos, aki más kárából tanul’ –én nagyon is a saját káromból tanultam. És tanulok szerintem a mai napig is 😊

Most már azt mondom, hogy nincs ezzel baj, hogy a dolgok úgy történtek, ahogy. Mindig is erős volt bennem a tanulás, a fejlődni vágyás – hát most megkaptam 😊 Olyan kérdések kezdtek foglalkoztatni, hogy ki vagyok én? Miért vagyok itt a földön? Mi a feladatom? Boldog vagyok? Mitől vagyok boldog? Meg amúgyis, mi az, hogy boldogság? És oké, hogy gürizek éjjel-nappal, kapom érte a sok elismerést, a jó pénzt, becsülnek is érte, de valójában mi is az értéke annak a munkának, amit csinálok? Miért fordítom az összes energiámat a munkába, ami már nem hoz örömet? Miért nem hoz már örömet? Ha ezt nem akarom csinálni, akkor mit…? Ha nincs ez a munkám, akkor én megint ki vagyok? Én magam miért tudom akkor becsülni? Ha a munkám nincs én sem vagyok??

Tele voltam gondolattal, csak úgy zakatolt az agyam. Nem szerettem magam lenni, mert nem hallottam magamtól magamat. Őrült zaj volt a fejemben és teljes káosz az érzéseimben.

Tisztulnom kellett. És erre is elérkezett az idő. Végre mertem segítséget kérni.

Végre mertem vállalni, hogy hahó, Houston, van egy kis gond! Megtaláltam azt a pszichológust, aki olyan bizalmi teret adott nekem, ahol oké volt darabjaimra esni, hogy aztán ismét építkezhessek. Hogy az építkezésem már úgy történjen, hogy bennem örvénylő kérdésekre választ találjak.

És jönni kezdtek a válaszok. Mert, ha a kérdés jó, akkor arra mindig vannak válaszok.

A kérdésekről és válaszokról a következő részben mesélek.

Őszintén köszönöm a figyelmedet – ez ajándék nekem 😊

A 0. Coaching találkozónk díjmentes (60 perces) >> Ehhez kérlek töltsd ki ezt az űrlapot!

És most mi jár a Te fejedben? Írd le bátran:

Blog

Otthagyod a munkahelyedet?!! – 1. rész

Bár nem mondott semmit, hallottam, ahogy fújtat egyet és láttam, ahogy grimaszt vág az arcával a hírre, hogy önszántamból eljövök a jó kis munkahelyemről és feladni látszok egy olyan életformát, amire sokan vágynak. Miért jössz el? – kérdezte végül, és látszott rajta, hogy tényleg kíváncsi a válaszomra. Ha Te is az vagy, akkor bingó, mert most bizony megtudod! 😊

De lássuk csak, hol is kezdhetném…. Közel 20 évről évről írni röviden …. na, nekem az nem nagyon megy, és amúgy most nem is szeretnék, mert ezen sorok, mint egyfajta memoár maradnak majd fent nekem is. Úgyhogy már most szólok, csak akkor folytasd, ha van kb. 4-5 perced az első részt végigolvasni – mert lesz több rész is! 😊. Ha idő szűkében vagy, akkor legalább ezt a pár kérdést vidd el magaddal: Te miért kelsz fel mindennap? Mi az, ami bevisz a munkahelyre? És mi az, ami miatt nem akarsz a munkahelyre menni mégsem? Boldognak érzed magad? Ahogy ma élsz, szeretnéd pont úgy az életed hátralévő részét is eltölteni?

A kezdetek

Egyszer volt, hol nem voltam én is 22 éves …. a főiskola közgazdász-marketing szakának elvégzése után, életem első interjúján (az állásra akkor még újsághirdetésen keresztül, levélben elküldött önéletrajzzal jelentkeztem…) – megfeleltem és felvettek egy nemzetközi vállalathoz. Vidáman, tettre készen, nyitottam léptem be a multinacionális világba. Dolgozni, tanulni és fejlődni akartam. És a mai napig azt gondolom, hogy a lehető legjobb helyre kerültem 😊 Bár a feladatom nagyságára csak évek múltán döbbentem rá (ki kellett alakítanom a vállalat magyarországi marketing részlegét, marketingtervet építeni és futtatni azt, tettem ezt egyszemélyben), vitt előre a kíváncsiság, a tanulási és elismerés utáni vágy, a megfelelési igény a tapasztaltabb kollégák felé – és mindez remekül működött.

Közel hét évet töltöttem ennél a vállalatnál, tapasztalt kollégákkal, jó emberekkel és jó vezetőkkel körülvéve. Rendületlenül szerveztem a kiállításokat, szemináriumokat, tisztítottam az adatbázist, rendeztem a sajtó- és online megjelenést, küldtem a hírleveleket, fordítottam a honlapot, tuszkoltam több ezer karácsonyi lapot a borítékba munkaidő után. Ez utóbbit többször is morogva, mert a papír folyton elvágta a kezemet. Úgyhogy, ha anno valaki vérlenyomatos karácsonyi képeslapot kapott, akkor utólag is ezer bocs 😊 – szó szerint a véremet adtam a munkámért.

Most is azt gondolom, hogy a kemény, áldozatos munkának akkor is megvolt az eredménye, a vállalat marketingje erős alapokat kapott a munkám során, eljutottunk a célközönséghez, a forgalmi adatok szépen íveltek felfelé. Anno az egyik vevő meg is jegyezte: ’megkerülni sem lehet a céget, mert olyan erős a jelenléte’ 😊 Mennyire tetszett ez nekem akkor! 😊 Meg most is – szerintem ez egy jó eredmény a marketing szakmában 😊.

Aztán egyszer, ’röpke’ 7 év után, mégis úgy éreztem, hogy elég.
Menni akarok.

Azt éreztem, hogy új dolgokra vágyom, új tapasztalásokat szeretnék, új környezetben, új kihívásokkal. Hogy szeretném magam egy (marketing) csapatban is kipróbálni, ahol közös ötletelések vannak, közös problémák, közös kihívások és közös megkönnyebbült nevetés, amikor már készen vagyunk. Éreztem azt is, hogy szeretném azt is kipróbálni, hogy milyen az, amikor nagyobb felelősséget kapok és rám bíznak feladatokat, embereket – látni akartam, hogy ezzel hogyan boldogulok?

Ez már akkoriban is ’luxus-problémának’ számított, hiszen az elégedetlenség, ami bennem volt, az belőlem fakadt, az én tanulási, fejlődési vágyamból. Én akartam menni akkor is, nem akartak elküldeni. A munkahely jó volt és szerethető. Szerettem is. Pontosan ezért tudtam beleadni az akkori legjobbamat és pontosan ezért sikerült kezdő létemre látványos szakmai sikereket elérni. A konkrét feladatokon egy idő után talán túlnőttem (= azt éreztem, hogy többet/jobban/ is meg tudok csinálni), de az embereket, a kollégákat nagyon nehéz volt ott hagyni. Sok jó tanítást kaptam akkor, amikre nyugodtan és büszkén hagyatkozom azóta is és szabom saját szájízre a saját tapasztalataimmal, megéléseimmel.

Az egyik emlékezetes mondás ez volt: ’Ágnes, figyelje meg, hogy egy vezető mindig magányos’ – fogalmam sem volt akkor, hogy miről beszél. Hát miért lenne magányos? Mi az, hogy magányos? Miért kellene ennek szükségszerűen így lennie? Velem biztos nem így lenne!  – az akkori válaszgondolataimon most én is mosolygok, bár megéltem azt is, amikor ez a mondás ’igaz’ volt és azt is, amikor meg nem. Menet közben rájöttem arra is, hogy az ’igazság’ szubjektív, a vezetői magány nem csak a többiektől, vagy a munkahelytől függhet. Ez, kérem szépen, tőlem függ, de nagyon.  Attól, hogy én hogyan is vagyok/voltam benne a mindenkori szituációban. De ez a jelenség lehet, hogy önmagában is megér egy misét, úgyhogy erről majd máskor.

Életem sztorijának mesélésében tehát ott tartok, hogy azt már tudtam, hogy el akarok jönni az első munkahelyemről és azt is, hogy miért: tanulni, fejlődni akartam. Munkálkodott bennem a ’szakmai éhség’, a saját magam határainak a feszegetése, hogy megmutassam országnak-világnak: nekem ez megy és tudok kiváló lenni! (Megjegyzés: a -túlzott- maximalizmus, a kiválóságra törekvés az emberekben, bennem is, elakadásról árulkodik – amit felismeréssel, gondos munkával fel lehet és célszerű is feloldani. Jót tett velem is, hogy ezen dolgoztam 😊)

2007-ben, könnyek közepette, sok jó emlékkel a szívemben elhagytam életem első munkahelyét.

Az volt rá a teóriám, hogy az ’elsők’ midig ilyenek … az ’első szerelem’, az ’első csalódás’, az ’első fizetés’, az ’első lakás’, az ’első gyerek’ — és a lista folytatható, de hogy ezek az ’elsők’ mindig olyan mély nyomot hagynak. Mégis változást akartam, mert hittem azt, hogy vár rám valami, amiben még jobban kiteljesedhetek….

Folytatás következik.

A 0. Coaching találkozónk díjmentes (60 perces) >> Ehhez kérlek töltsd ki ezt az űrlapot!

Addig is mondd el, hogy mire gondolsz most:

Blog

Érzelem a Munkahelyen – Lehet?

Munkahelyen nincs helye érzelmeknek! Nem szabad kimutatni az érzelmeket, egy vezetőnek meg pláne nem! – csattannak hangosan a kimondott/kimondatlan elvárások rajtunk. Talán nem is tudjuk, hogy mekkora veszélyben vagyunk: az (örökös) racionalitás, az érzelemmentes logikusság ténylegesen veszélyeztetheti az egészségünket: kiégéshez vezethet.

Azok az emberek, akik:

– mindent pontosan akarnak tudni
– tudományos eredményekre alapoznak a döntéseknél
– szívesen és sokat elemeznek
– nem foglalkoznak az érzéseikkel (másokéval sem)
– tényekre hivatkoznak
– szeretik, ha igazuk van

-> nos, ők fokozottan ki vannak téve a kiégés veszélyének.

Mindez azért történik, mert nem akarják, vagy (még) nem tudják a saját érzéseiket megfelelően érzékelni. Ha ezt tennék, időben meghallanák a kiégésre figyelmeztető belső hangokat és cselekedni kezdenének.

A túl logikusan gondolkozó emberek gyakran nem vesznek észre másokat, kizárják a saját és a mások érzéseit is a tudatukból, mert az érzelmi intelligenciájuk gyakran nem elég fejlett.

Pedig a szív és a fej összehangja kiemelkedően fontos. A munkahelyen is. Minderre kiváló esélyed van, ha segítségül hívod az empátiádat, az érzelmi intelligenciádat. Aki az érzéseire hallgatva él, az kevésbé van kitéve a kiégettség állapotának.

Hozzuk bátran egyensúlyba az érzelmeket és a tudatosságot a döntéseinknél – nem csak magunknak, hanem a munkahelynek is ezzel tesszük a legjobbat.

Az érzelmi intelligencia fejleszthető. Ahogy a tudatosság is. És mindkettőt egyszerre fejlesztjük a coaching folyamatokban. Az egyik ügyfelem így nyilatkozott a coaching folyamatunk után:

 “Ajánlom mindazoknak a coachingot és első sorban az Ágnessel való közös munkát, akik szeretnének önmagukhoz közelebb kerülni, megérteni érzéseiket, gondolataikat és életüket tudatos döntések mellett élni. Az Ágnessel való közös munka egy csodálatos utazás volt, amin az Ő szakmai felkészültsége, érzelmi intelligenciája és a “multi” környezetből hozott tapasztalatai kísértek végig. “

Ha Te is szeretnél ebbe az irányba elindulni és fejleszteni a tudatosságodat, az érzelmi intelligenciádat, akkor foglald le a díjmentes 0. alkalmat most. Már csak pár alkalom elérhető 2018-ban, győződj meg róla, hogy tied az egyik!

Díjmentes 0. találkozó: 60 perc együtt: csak Te meg én – na és a coaching 😊 Megismerheted, hogy milyen is az a coaching és engem is megtapasztalhatsz életnagyságban 😊 Itt foglalhatod le az időpontodat.

 

Blog

Mindfulness – A Tudatos Jelenlét

Mostantól a tudatosságról oklevelem is van!  A közelmúltban fejeztem be egy a mindfulness-szel, azaz a tudatos jelenléttel foglalkozó tanfolyamot.

A tanfolyamon a meditációt fejlesztettem tovább, melyet már évek óta napi rutinként gyakorlok, mert úgy érzem határozottan támogat a mindennapi egyensúlyom megtalálásában és emellett kiváló stresszoldó hatása is van.

A tanfolyamon tanultunk:
– Formális és nem formális meditációs gyakorlatokat, mint testpásztázás, tudatos mozgás, légzésgyakorlatok – a test, hangok, gondolatok tudatosítása, stb.,
– Új viszonyulással a gondolatainkhoz; a gondolatok és érzések közti kapcsolat; a depresszió és a szorongás természetének megértés

Gondoltam jó, ha tudod, hogy tudományos szakirodalmak szerint a leghatásosabb elsajátítható stresszkezelés a meditáció, mert az pozitívan hat a testre és az érzelmeinkre. Hatása abban rejlik, hogy a befelé figyeléssel közelebb kerülünk a belső énünkhöz, megértjük és megélhetjük önnön magunkat.

A meditáció a legmélyebb szintű hallgatás. Azt a csendet teszi lehetővé, melyben az elme lenyugszik.

Meditáción alapuló coaching. Én ezt tudom neked adni.

Keress már ma!

Díjmentes 0. találkozó: 60 perc együtt: csak Te meg én – na és a coaching 😊 Megismerheted, hogy milyen is az a coaching és engem is megtapasztalhatsz életnagyságban 😊 Itt foglalhatod le az időpontodat.

Blog

A Holnapunk Ma Dől El

Futurológus – olvasom félhangosan, szinte betűzve az előttem lévő cikkben nyilatkozó személy beosztását. Jövőkutató – teszem hozzá mormogva, mintegy magamnak lefordítva, magyarázva az olvasottakat. Micsoda szakmák vannak mostanság – folytatom a belső monológomat némi meglepettséggel, hiszen abban a hitben élek, hogy egész naprakész vagyok a világgal, hogy követem annak változásait. Erre jön ez a szó, ez a futurológus, ami már szakma egyben és egy csomó mindent elindít bennem….

Mielőtt belekezdek, azt mindenképp tisztázni szeretném, hogy semmi bajom a futurológusokkal, talán azért sem, mert nem tudom, hogy pontosan mit is csinálnak (csak képzelek valamit). De ma ez volt az a szó mégis, ami hosszabb idő után írásra késztetett – úgyhogy ezt köszönöm 😊

Azt is köszönönöm, hogy nemes egyszerűséggel rávilágított arra a tényre is, hogy elég sokan ugyanígy lehetnek az én szakmámmal is, ami a coach [kócs] nevet kapta. Az elnevezés a sportból jön, a sport edzőket hívják így a mai napig. Az edzőket, akik a sportolókból a maximumot hozzák ki testileg és szellemileg egyaránt, a kettő nem igazán válik szét, hiszen ’agyban is ott kell lenni, hogy a test eredményesen működjön’. No, hát ezt csinálom én is pont coach-ként, csak még inkább az emberre fókuszálva. A hozzám érkezőkkel meghatározott személyes és/vagy szakmai céljaikon kezdünk dolgozni és strukturált kérdéseken keresztül, közös együttműködésre alapozva, a célok elérését szolgáló cselekvési tervet építünk. A coach, azaz én vagyok felelős azért, hogy a másikban a megvalósítási energiát felélessze, maximalizálja, hogy az ügyfél teste is mozgásba lendüljön és képes legyen valódi lépéseket tenni a változásért, a kitűzött célokért. A vágyott jövőért.

Ezzel el is érkeztünk a jövőhöz- pont ahhoz a jövőhöz, amit a futurológus is kutat… meg amúgy én is, meg szerintem sokan tesszük ezt. Vágyunk egy szebb, egy jobb jövőre, amiben mi jobban, boldogabban élünk. Egy olyan jövőre, amiben nincsen stressz, nincsen taposómalom, nincsen ’igyekezzünk, mert elkésünk’ hangulat, ahol nincsenek feszültségek, viták, rossz munkahely rossz főnökkel, parttalan veszekedések a férjjel/feleséggel, ahol a gyerek ’jó gyerek’, ahol a szomszéd normális, ahol sosem fogy ki a malacpersely, ahol nem kell megküzdeni hirtelen elromlott mosógéppel, betegségekkel, szomorúsággal, veszteségekkel, ahol már annyira jó a ma, hogy várjuk a holnapot is…

Ja, hogy ilyen nincs is? Hogy ez túl rózsaszín? Hogy ez nem reális, hanem lehetetlen? Egy része talán. Hiszen halhatatlanságot senki nem ígérhet, ahogyan a betegségek tökéletes kizárása is túlzottan optimista.  De több része meg bizony csakis rajtunk múlik. És ráadásul ma. Hogy hogyan?

A hozzáállásunk a kulcs. Hogy hogyan tekintünk arra a helyzetre, amiben éppen vagyunk. Hogy észleljük-e, hogy mit teszünk pontosan, hogy mi zajlik a testünkben, hogy milyen gondolatok, érzések suhannak át bennünk éppen akkor.

Miért fontos ez? – kérdezheted. Nézzük meg a ’rossz szomszéd’ esetét (ami könnyen ráhúzható a ’rossz főnök’ helyzetre is…), a szomszédod rossz, mert irritál. Irritál, mert mindig a leglehetetlenebb időpontban kezd porszívózni, vagy olyan tevékenységet csinálni, ami hangos és ez téged zavar. Eleinte tűröd, mert mit is tehetnél, meg majdcsak abbahagyja egyszer. De aztán másnap megint újrakezdi. Benned meg még hamarabb felmegy a pumpa, hogy ’nem igaz, hogy már megint pont most kezdi’. Harmadnap már szinte figyeled, hogy mikor kezdi újra és ingerült kárörvendéssel veszed tudomásul, hogy ’igen, megint csinálja a nyomorult’. Az ördögi spirál már készen is van, minden következő alkalom csak mélyíti benned az elégedetlenséget, egyre hamarabb veszed észre, ha megint azt a bizonyos dolgot csinálja és egyre hosszabban vagy miatta ingerült. Az ingerültség már akkora benned, hogy ha személyesen találkoztok se szívesen köszönsz neki, ha teheted, kerülöd. Megtanítottad magadat arra, hogy a ’szomszéd nem normális’.

De akkor mit is lehet tenni mégis? Legelőször is észlelni az ítélkezést, ami benned jelen van. ’A szomszéd nem normális’ egy elég erős ítélkezés egy másik emberről 😊 Ahogy az is, hogy a ’főnök hülye’, a ’gyerek rossz’, ’a férjem egy idióta’ … és nem kivétel az ítélkezés alól az sem, amikor magadról alkotsz véleményt, pl:  ’de hülye vagyok, hogy ezt megint elrontottam’, ’lúzer vagyok, hogy nem tudok leszokni a cigiről/hogy nem tudok lefogyni’. Nagyon-nagyon sokszor nem vagyunk tudatában annak, hogy ilyeneket gondolunk (sőt, néha még mondunk is!) másokról és magunkról is. A legelső lépés, hogy vegyük észre ezeket!

Ha megtörtént az, hogy fülön csíptél egy ilyen gondolatot, érzést, akkor jár magadnak a dicséret: mert nem könnyű ezeket észlelni! Önkéntelenül, sémák szerint cselekszünk, érzünk – amiket tanultunk, amiket tanítottak nekünk, úgy beidegződtek, hogy már ‘automata üzemmódban’ tesszük őket. Az élmények meghatároznak bennünket. Formálnak. Azokra reagálunk és ezeket a reakciókat tanuljuk meg.

A tanult dolgok azonban újratanulhatók. A beidegződéseket, az önkéntelen reakciókat gondos munkával, odafigyeléssel korrekciózhatjuk. Ez a fejlődés maga.

Miután megdicsérted magad (mert fontos, hogy magadhoz jó, elismerő szavaid is legyenek!), akkor lépj egy lépést hátra és próbálj úgy nézni a helyzetre, mintha egy ismeretlen lennél. Hívd elő a kíváncsiságodat és kérdezd meg magadtól, hogy mit tehetnél másként? Eddig mindig az történt, hogy jól felhúztad magad. De milyen más módon tudsz még viszonyulni a helyzethez? Mi mást tudsz még tenni az ingerültségen kívül, amit korábban nem? Mert igen, lehetsz továbbra is ingerült és akkor mi van? Mi változik? Megéri neked ingerültnek lenni? Szeretsz ebben az állapotban lenni? Jó ez neked? Nem??!! Akkor változtass.

Merj lépéseket tenni ma, hogy a holnapod olyan legyen, amilyennek szeretnéd!

Merj odamenni a szomszédhoz és megosztani vele, hogy neked ez így nem jó és beszélgess (és talán kitaláltad, hogy itt nem ’anyázásra’ gondolok…) vele arról, hogy hogy lehetne másképpen azt a bizonyos dolgot elintézni? Add meg neki és magadnak a bizalmat és azzal együtt a lehetőséget, hogy találtok egy olyan megoldást, ami neked és neki is jó!

De változás az is (nem is akármilyen!), ha a szomszéd zajára érkező saját érzelmedet, az ingerültséget próbálod mással helyettesíteni. Ha észleled, hogy jön a feszültség, akkor állj meg egy percre. Vedd észre, hogy az ingerültség megjelent. Vegyél 10 mély lélegzetet, figyelj arra, hogy milyen érzés beszívni és kifújni a levegőt. Kezdd el észlelni, hogy mi történik a testedben, miközben beszívód a levegőt, hogy hogyan emelkedik a mellkasod, a hasad. Képzeld el, hogy az oxigén szétáramlik a testedben. Képzeld el az oxigén útját: az orr belsejétől haladva a légzőcsövön keresztül, ahogy elterjed a tüdőben, ahogy átjárja azt, ahogy a tüdő erezetén keresztül bekerül a véráramba és tested legapróbb zegzugába is eljut. A lábujjaidtól kezdve a fülcimpádig gondold át a tesztrészeidet és kövesd az oxigén útját képzeletben.

Folytasd ezt a 10 levegővételen keresztül. Engedd meg magadnak, hogy a légzésedre figyelsz. Ezzel teszed lehetővé, hogy a fókuszod ne az ingerültség állapotán legyen. Észleld, ahogyan képes vagy a fókuszodat, a saját akaratodnak köszönhetően, a légzésre fordítani. Észleld, hogy a nyomás a fejedben csökken, hogy nyugodtabban veszed a levegőt, hogy a feszültség a gyomrodban porladni kezd.  – Ezt hívják tudatos jelenlétnek. Ez egy tanulható technika a nehézségek, a stressz leküzdésre. Angol szóhasználattal ez a mindfulness [májndfulnesz].  Egy olyan technika, melyet coachként meg tudok neked tanítani.

Képzeld el, hogy sikerült megbeszélni ezt a szomszéddal, és/vagy sikerült az ingerültség helyett inkább a légzésedre összpontosítani – milyen érzés ez? Jó? Tetszik, hogy kiiktattál egy nyomasztó érzést a napodból? Tetszik, hogy tudatosan képes voltál egy változtatást véghez vinni az életedben? Tetszik, hogy amit te terveztél el, azt te is vitted sikerre?

Hát nekem is tetszik😊 Ezért vagyok coach, hogy ilyen változásokat indítsak el benned. Én ezt teszem ma a magam holnapjáért 😊 Nekem a jövőm arról szól, hogy ma inspirállak, változásra és változtatásra késztetlek. Teszem ezt azért, mert hiszek a fejlődésben. Hiszek abban, hogy az ember, ha szeretne, tud fejlődni. Hiszek abban, hogy Te ilyen ember vagyok. Hiszek benned.

A holnapunk tehát ma dől el.

Vagyis a jövőnk dől el ma.

Minden ’ma’ egy ’holnap’. Minden ’ma’ ’most’-okból áll.

A holnapok sokasága pedig a jövőnk maga.

Ne habozz másként élni éppen most, pont ma, hogy egy olyan jövőd legyen, amit szeretnél.

…. Szóval úgy tűnik, hogy én meg ’ma-kutató’ is vagyok’ 😊 Pacsi minden futurológusnak! 😊

Ma tehetsz valamit a holnapodért. Legyen az, hogy írsz nekem:

Díjmentes 0. találkozó: 60 perc együtt: csak Te meg én – na és a coaching 😊 Megismerheted, hogy milyen is az a coaching és engem is megtapasztalhatsz életnagyságban 😊 Itt foglalhatod le az időpontodat.

Blog

Sűrgős vagy fontos? Mihez kezdjek?

Ez sürgős! Ez meg fontos! Ezt is meg kell csinálni! Most akkor melyikkel kezdjem?! Semmi időm nincs! Megőrülööök!! – zajlik le ez sokunkban akár naponta is, amikor nem tudjuk, hogy hirtelen melyik dologhoz is kapjunk. Teljes káosz és zűrzavar alakulhat ki.

Te mihez szoktál ilyenkor kezdeni?

Mielőtt nekifekszünk a fenti dilemma megválaszolásának, arra akartam felhívni a figyelmedet, hogy amikor azt találjuk mondani, hogy ’nincs időm’, akkor valójában azt mondjuk, hogy ’nekem ez nem fontos, inkább másra fordítom ugyanazt az időt’. Ez teljesen rendben lehet addig, amíg egyszer csak el nem halmoznak bennünket a sürgős feladatok is. Ezekhez többnyire nem fűlik a fogunk túlzottan, de ég a ház, meg kellene ezeket is csinálni. Viszont akkor meg nem jut idő a fontosra – ördögi kör veheti kezdetét.

A kérdés leginkább tehát az, hogy van-e rálátásunk arra, hogy a sürgős dolog mennyire fontos, a fontos dolog mennyire sürgős, netán se nem sürgős, se nem fontos, avagy épp mindkettő? Még talán ennél is kardinálisabb kérdés az, hogy ha mindezt tudjuk, akkor vajon a kategóriának megfelelően kezeljük-e?

 Erre ad egy jó áttekintést az Eisenhower mátrix: Eisenhower matrix

A legtöbb dolog első ránézésre nagyon fontosnak látszódik. Ezért aztán csinálni KELL.
MOST.
AZONNAL.

Ha viszont jobban ránézel, akkor meglátod, hogy nem minden fontos mégsem.
Mármint neked lehet, hogy nem az. Mert lehet, hogy valójában a barátodnak, kollégádnak, szüleidnek, gyerekednek sürgős vagy fontos az az elintéznivaló, ezért felhív téged, hogy segíts megoldani. Valószínűleg neki is menne, de persze tovább tart neki egyedül, vagy több erőfeszítést igényel tőle.

De akkor honnan tudjuk, hogy mi is a fontos feladat?

Fontos az a feladat, amelynek végrehajtása elengedhetetlen céljaink eléréséhez, elvégzése értéket képvisel számunkra és más dolgokra is hatással van.

Sürgős az a feladat, amely azonnali figyelmet igényel, de gyakran valaki más céljainak az eléréséhez járul hozzá. Derítsük ki, hogy mi a legrosszabb, ami történhet, ha nem készül el – a következmények ismeretében könnyebben megy a sürgős feladatok átcsoportosítása és időnk szabadulhat fel.

Az alapszabály az lehet, hogy nem szabad hagynunk, hogy a fontos dolgok sürgetővé is váljanak – ez azt is jelenti, hogy a fontosság a sürgősség előtt jár.

Íme egy kis segítség, hogy mihez kezdj a teendőkkel, amikor már tényleg tudod, hogy mi melyik kategóriába esik:

Fontos ÉS sürgős – CSINÁLD meg AZONNAL! Ezek azok a feladatok, amik MOST igénylik a figyelmedet, nem halaszthatók, ha mégis figyelmen kívül hagyod ezeket, annak súlyos következményei lehetnek.

 Fontos, de nem sürgős – TERVEZD meg, hogy mikor csinálod meg! Szánj időt ezekre a feladatokra, mert elhanyagolásuk a jövőben jelent majd problémát. Ilyenek lehetnek például az

  • egészségeddel kapcsolatos teendők (’el kéne mennem megnézetni azt az anyajegyet’),
  • tervezési feladatok (’vasalni kéne, de sosincs rá időm’),
  • fejlesztési feladatok (’meg kéne tanulni angolul’),
  • emberi kapcsolatokkal összefüggő dolgok (’ki kéne békülnöm a barátnőmmel’)

Sürgős, de nem fontos – ADD ÁT másnak! Hol van az megírva, hogy mindent egyedül kell megcsinálnod? Nem is életszerű, hogy mindenki mindent el tud intézni, meg mindenhez ért. Keresd hát meg azt az embert, aki ebben tud neked segíteni! Attól te még ügyes és okos maradsz, csak mert pont azt a feladatot más jobban meg tudja csinálni 😊 Nem beszélve arról, hogy neked valószínűleg amúgyis sokkal több időd menne rá….

Nem fontos és nem sürgős – FELEJTSD EL! Ezek a feladatok legtöbbször olyanok, amik számunkra vonzóak, de semmi hasznunk nem származik belőle, egyértelműen időrablók. Ilyen például a céltalan szörfölés a közösségi média oldalain, a tévénézés, vagy azok a tevékenységek, amikor pontosan akkor csinálsz, amikor TUDOD, hogy valami más kéne épp csinálnod… csak épp ahhoz nem fogsz hozzá, mert azt soknak/nehéznek érzed.

Segíteni szokott az, hogy mielőtt nekilátsz valaminek, akkor megválaszolod magadnak az alábbi kérdéseket:

  • Csak én tudom ezt a feladatot megcsinálni? Mindenképp nekem kell megcsinálni?
  • Ha megcsinálom, közelebb leszek ezzel a kitűzött célomhoz?
  • Van lehetőségem, hogy átadjam valaki másnak a feladatot?
  • Szükséges-e egyáltalán megcsinálni azt a feladatot? Mi történik, ha nem csinálom meg?

Szóval akkor mit mondasz: mihez fogsz most, hogy elolvastad a cikket? 😊

Ha tudok abban segíteni neked, hogy a célodhoz elérj, mert szeretnél változtatni a jelenlegi helyzeteden, mert a személyes fejlődésed fontos számodra és úgy érzed, hogy ezzel előre tudnád mozdítani a helyzeted – akkor ez most FONTOS NEKED – vagyis írj nekem most és beszéljünk meg egy időpontot:

Díjmentes 0. találkozó: 60 perc együtt: csak Te meg én – na és a coaching 😊 Megismerheted, hogy milyen is az a coaching és engem is megtapasztalhatsz életnagyságban 😊 Itt foglalhatod le az időpontodat.

Blog

Félek! Mit tegyek?

A félelem félelmetes.  Sokan félünk a félelemtől.

Félünk, mert kiszámíthatatlanul érkezik, mert sötét erővel húz, mert aggályokat, kétségeket ébreszt bennünk, mert rettegésre késztet bennünket, mert bénítóan hat ránk, mert bizonytalanná tesz bennünket, mert nem hagy bennünket aludni, mert folyton a nyomunkban van és olyan, mintha sosem szabadulhatnánk tőle – a lista túl hosszú.

Túl fájó. Túl félelmetes.
A félelmet nem szeretjük.
Nem a barátunk.
Vagyis a félelem az ellenségünk.

És ha az, akkor le kell győzni! – Nyoma se maradjon!

Ezt zúgják a harangok, erre sarkal a tanár az iskolában, ezt ordítja az edző a pálya széléről, ezt mondja a főnök a munkahelyen, sőt, még az asszony is folyton ezzel jön otthon: Ne mááár Győző, most mit vagy úgy berezelve?! Legyél már úrrá magadon!
Te vagy a férfi, most te tényleg félsz?!

Hát tényleg.

Győző is, meg mindenki más is a világon. És ez tök oké, mert a félelem normális emberi érzelem. Úgy bizony! Még akkor is, ha nem szeretjük ezt bevallani vagy felvállalni.

Mindenki fél valamitől, nem létezik félelem nélküli élet. A félelem természetes reakció, mely védelmet nyújt számunkra és elővigyázatossá tesz. És pont emiatt legyőzni sem kell.

A félelemnek két fajtája van:

  • Az egyik a természetes félelem, amikor életünk fenyegető helyzetbe kerül. Ez egészséges életösztön. Adott helyzetben akár életet is menthet. A természetes félelem az emberi haladás, fejlődés útját egyengeti.
  • A félelem másik formája nem természetes, nincs kézzel fogható kiváltó oka, nevezzük ezt képzelt félelemnek.

Képzelt félelem mert, ha jobban megnézzük, akkor látjuk, hogy a félelem a jövőre irányul, melyről nem tudjuk, hogyan alakul. Olyanoktól félünk mint, pl.: öregség, halál, munkahelyünk elvesztése, szegénység, betegség, stb. A félelem abból ered, hogy a lelkünk mélyén tudjuk, hogy a jövőért pont ma, a jelenben tudunk tenni bármit is. Viszont, ha félünk (attól, ami még be sem következett), akkor pont ma, pont most elmulaszthatjuk azt a sorsdöntő lépést megtenni. Paradoxon helyzet.

A képzelt, lelki eredetű félelem forrása legtöbbször visszavezethető a gyermekkorba. Ebben az időszakában keletkeznek magvai és a tudatalattiban szunnyadnak, majd bizonyos idő elteltével a csírái előtörnek a fellépő stressz, vagy krízis hatására.

Az lelki eredetű félelem egyszerre utal valamire és megakadályoz valamit.

A félelem célja pontosan az, amit meggátol.

Szóval a félelem gonosz is, hisz’ pont azt gátolja, amit akarunk??!

Mit lehet akkor a félelemmel tenni?

  1. Az első segítő lépés az lesz, hogy hagyjuk, hogy átjárjon bennünket a félelem. Húú, ez már önmagában is megint félelmetes, nem? De szükséges, hiszen csak így tudjuk elérni azt magunkban, hogy elfogadjuk, hogy bizonyos helyzetekben igenis félelmet érzünk és ez természetes. Ez egy megszokott és teljesen emberi dolog. Félelmünk elfogadása teszi lehetővé, hogy benézzünk a kulisszák mögé.  Hogy megértsük a félelmünk valódi üzenetét, hogy mi is az, amit valójában el szeretnénk érni.
  2. Ha változni akarunk, akkor más érzelmeinkhez hasonlóan a félelmet is komolyan kell vennünk – de nem csak és kizárólag a félelemre kell koncentrálnunk. Aki mindig a félelmére hallgat, az megtartja a problémáit is.
    De figyelmen kívül sem hagyhatjuk a félelmet, mert attól, hogy elutasítjuk, ignoráljuk, csak egyre fokozódni fog, mert figyelmet akar magának. Ez a csapda, mert akkor elkezdünk csak a félelemre figyelni és akkor máris ott tartunk, hogy nem teszünk semmit a bénultságunkban – így a probléma is velünk marad.
  3. Ezért jobb, ha a félelmünkkel tudatosan foglalkozunk: észleljük, elfogadjuk, megpróbáljuk kideríteni, hogy valójában milyen vágyunkat is gátolja, hogy mi is az igazi célja a félelemnek.

Így fogod meglátni, hogy a félelemben lehetőséget is rejlenek és ha kideríted a félelem valódi célját, akkor az életed megváltoztatását is okozhatja – pozitív értelemben.

Szóval én azt mondom, hogy nem kell leküzdeni a félelmet.

Nem kell mindenáron legyőzni.

A félelmet meg kell hallgatni.

Szóval, mondd – Te mitől félsz?

Díjmentes 0. találkozó: 60 perc együtt: csak Te meg én – na és a coaching 😊 Megismerheted, hogy milyen is az a coaching és engem is megtapasztalhatsz életnagyságban 😊 Foglald le ITT a díjmentes időpontodat.

Ha meg csak üzennél, azt itt teheted meg:

 

Blog

Szilárd Meggyőződésem!

Meg vagyok győződve róla! – mondjuk állunkat felszegve, magunkat kihúzva. Vajon van fogalmunk arról, hogy ezzel mit is veszünk a vállunkra? Vajon sejtjük, hogy épp egy ördögi kör kellős közepén vagyunk? Hogy miért?

Mert szentül hiszünk a meggyőződéseinkben, mélyen belénk ivódtak, gyakran eggyé válnak velünk és önmaguktól ritkán változnak. És mi ezzel a baj? – kérdezed.

Néha semmi- mondom én. Néha meg életünk végéig rossz hatással vannak ránk.

De mi is valójában a meggyőződés? 

A meggyőződés olyan feltételezés, amelyeket helytállónak gondolunk és ezért szerepet játszanak a saját valóságunk megformálásában. Például: mindig rosszul emlékszem az évszámokra; mindig eltévedek idegen helyen, az összes nő pletykál, az összes pasi sörözik, sosem érek oda sehová időben, nem bírok reggelente felkelni, stb.

Tapasztalataink a meggyőződéseink szűrőjén jutnak el hozzánk, vagyis CSAK azokra az információkra irányítjuk a figyelmünket, amelyek megfelelnek ezeknek a feltételezéseinknek: vagyis ha épp mégis beugrik az évszám, ezt figyelmen kívül hagyjuk, ahogy azt is, ha mégsem késtünk el a találkozóról. Még csak tudomást sem veszünk ezekről az információkról –  szóval figyelem, mert pont itt bukjuk el a dolgokat!

Elbukjuk, mert a meggyőződésünk kihat a gondolkodásunkra, azon keresztül a tetteinkre, a lelkiállapotunkra, viselkedésünkre: és tényleg azon kapjuk magunkat, hogy nem jut eszünkre az a hülye évszám és már megint elkéstünk.

Ezért okkal történik az is, hogy akik elkönyvelték magukat ’rossz előadónak, aki folyton besül a prezentációk során’ és ebben a hitben/meggyőződésben léteznek, akkor mihelyst prezentációra kerül sor, már cikázik is bennük a gondolat, hogy ’béna vagyok!’. Idegesek lesznek, gyomruk diónyi lesz. Ha meg ideges vagy, akkor ez bizony meglátszik rajtad a prezentáció közben, mert hadarsz vagy dadogsz, kerülöd a szemkontaktust – és igen, a közönség egy idő után már nem figyel és észleli a te zavartságodat. Benned meg már megy is az önigazolás: hogy na ugye! Mondtam, hogy béna előadó vagyok!

De vajon ez tényleg így van? Tudunk ezen változtatni?

Én azt mondom, hogy érdemes a meggyőződéseinket együtt magunkat is felülírni időről-időre.  A meggyőződéseinket mi hozzuk létre, tehát mi is vagyunk azok, akik változtatni, formálni tudjuk azokat. Szóval álljunk meg egy pillanatra, amikor épp benne vagyunk a ‘soha sem’, vagy a ‘mindig’ mondatainkban és kérdezzük meg magunkat, hogy tényleg sose, meg tényleg mindig??? Ha a válaszunk, hogy azért vannak kivételek – akkor nyert ügyünk lehet. Ha meg nem emlékszünk kivételre (ami könnyen lehet, lásd önigazolás fentebb), akkor meg legyen bátorságunk megkérdezni magunktól, hogy tudnánk-e azt a berögzült dolgot máshogy csinálni? Mi kell nekünk ahhoz, hogy a rossz tapasztalatainkat felülírjuk? Mit tehettünk azért, hogy befogadjuk azt az információt is, amikor épp ‘kivétel’ van és az a bizonyos dolog mégis jól sikerült? Hogyan győződünk meg arról, hogy a jó kimenetelt is érzékeljük és elraktározzuk?

Ezen a ponton talán már láthatod, hogy nekem is van egy meggyőződésem: az, hogy igenis lehet a meggyőződéseken változtatni és neked is menni fog! 🙂 Nehéz dolgod lesz elhitetni velem ennek az ellenkezőjét .) De azért csak próbálkozz 🙂

Te milyen meggyőződésedtől szeretnél szabadulni? Írd meg nekem és találjuk ki rá  a megoldást együtt:

Díjmentes 0. találkozó: 60 perc együtt: csak Te meg én – na és a coaching 😊 Megismerheted, hogy milyen is az a coaching és engem is megtapasztalhatsz életnagyságban 😊 Itt foglalhatod le az időpontodat.