Category: Blog

Leült a szépen megterített asztalhoz. Élvezte, hogy készen kapja maga elé a dolgokat és hogy neki csak annyit kell tennie, hogy leüljön, csettintsen a pincérnek és várjon.

Vagyis szerette, ha kiszolgálják – bár ezt ő soha nem vallotta volna be magának.

Ma amúgy is róla szól ez a nap, hiszen ma van a születésnapja, ilyenkor kijár a kényeztetés, nem?!

Úgyhogy most sem tért el a szokásától: leült az asztalhoz, csettintett egyet és várt. Nem kellett sokat várnia, máris ott termett a főpincér és hivatástudattal, az alkalomhoz illő fennkölt ünnepélyességgel az arcán sorolni kezdte a napi menüt:

— Ma 5 fogásos exclusive menüsort szolgálunk fel, melyből az első kettő előétel, név szerint: Diploma aranymazsolával és külföldi ösztöndíjprogrammal; második előétel a Saját lakás szülői támogatással a fővárosban bazsalikomos kerti zöldségekkel; a főétel az Menő munka a multik világában garnélarákos cézársalátával, ezt követi a második főételünk a Szép ház családdal, autóval és medvehagymás puliszkával, majd befejezésül a mai napi desszert-különlegességünk, a Belga csokoládéval töltött Megvan mindenem krémtortácska.

Elégedetten hallgatta a pincért és nem kis büszkeséggel konstatálta, hogy itt bizony tudják, hogy ő kicsoda és hogy neki ma van a születésnapja! Így kegyesen, fejét félrebiccentve, száját féloldalt felhúzva, mosolyt imitálva visszabólintott a pincérnek, hogy igen, persze! Ha ez van, akkor ő ezt eszi. Jó lesz ez neki mára. Kerül, amibe kerül.

Ám egy szó, annyi se hagyta el a száját.

A pincér már tudta a dolgát, nem ez volt az első eset, amikor nem szóltak hozzá rendeléskor. Kisvártatva hozta hát a csodás eledeleket, egyiket a másik után tette le szépen a vendég elé.

A vendég eleinte finomkodva, minden apró mozdulatra figyelve ízlelgette, kóstolgatta az előételeket, majd ahogy egyre jobban megjött az étvágya, úgy egyre jobban belejött az evésbe is. Ette válogatás nélkül azt, ami elékerült és nem érdekelte, hogy honnan van, hogy hogy néz ki, hogy ki dolgozott rajta, hogy lesz-e még következő, hogy finom-e, hogy másnak jut-e belőle ….. ő csak falta és falta azt, amit elétettek. Már nem érezte az ízeket, már nem érdekelte, hogy szépen fogja a villát, vagy hogy úgy egyen, hogy az másokat ne zavarjon.

Ott volt előtte minden.
 Az övé volt.
És ő mind megette.
Aztán hirtelen csak üres lett az asztal.
Nem volt több étel.

Ő elégedetten hátradőlt a széken, mint a jóllakott napközis. A hasa tele volt. De még mennyire tele! Most, hogy jobban belegondol, talán jobb is lenne kiengedni eggyel az övet, mert mintha túlzottan is feszítene ez a sok kaja. Igen-igen, határozott feszítést érzett a gyomrában. Émelygő, kellemetlen közérzet vett rajta úrrá. Ingerülten csettintett a pincérnek, hogy ugyan hozzon már valamit inni.

Ám a csettintésre most nem érkezett válasz. Nem jött senki.
Nem ugrott senki.

Ő meg csak ült ott, degeszre tömött hassal és képtelen volt bármit is csinálni. Mozdulni sem tudott a sok kajától és hirtelen már nem is örült annyira annak az exkluzív 5 fogásos menüsornak, amit magába tolt. Elnehezült tőle, lomhává vált, nem forgott az agya és ez kedvetlenné, sőt, szomorúvá tette. Egyre inkább a hányinger kerülgette és már átkozta magát a mohóságáért, de hiába.

Bezabált az éleTmiszerből.
Nagyon.

Most mi legyen? Nézett körbe mégis, majd minden erejét összeszedve a konyha felé indult. Pincér! – próbált meg egy elhaló kiáltást újból. De erre sem érkezett válasz.

Odabotorkált a konyhapulthoz. Egy kis húsleves igazi csodát tesz! – hangzott fel fülében az édesanyja kedvelt mondása. Ez az! – derült fel. Nekem most húslevest kell ennem! De nincs itt senki, akkor most mi lesz? Gondolkozz!! – szólt rá magára.

És akkor beugrott.

Beugrott az első és legfontosabb hozzávaló az éltető leveshez, mely gyógyírja lehet minden bajára: – Fél kg lélek! Csontokkal meg a húsával együtt!

Így van, ez kell az ő ételébe: egy jó adag egészséges lélek!
Hiszen az étel mit sem ér nélküle.

Mert az Élet mit sem ér nélküle.

Feldmár András pszichoterapeuta 1940-ben született Budapesten, 1956-ban vándorolt ki Kanadába, ahol előbb matematikus lett, majd pszichológiát és filozófiát tanult.  Sajátos, rá jellemző módon közelíti meg az embert és hiszi, hogy a megfigyelés és módszerek alkalmazása helyett a terapeutának valódi, azaz spontán és őszinte emberi kapcsolatba kell lépnie a páciensével ahhoz, hogy az sebeiből gyógyulni tudjon. Én a coaching tanulmányaim során kezdtem az eddigi műveivel megismerkedni (úgy tudom, eddig összesen 12 darab könyve jelent meg magyarul). Történetei könnyedek, olvasmányosak, ám a húsba maró mondanivalójuk megfogja az embert igazán könnyen. Velem legalábbis ez történt, ezért nagyon vártam már, hogy mikor látogat legközelebb Magyarországra, ahol alkalmam nyílik a személyes légterében is lenni és meghallgatni őt. Erre 2019. június 17-én került sor, az Őszintén mesélek és a Cudar Édesanya című könyveinek bemutatója kapcsán.

Erről az estről írtam egy beszámolót, hogy Ti is részesei lehessetek az esten elhangzott vicces, néhol ironikus vagy provokatív, de mély mondanivalóknak.

A beszélgetés veszélyes – csapott egyből a közepébe Feldmár András tegnap, azon az esten, ahol  Szörnyi Krisztina, a HVG Extra Pszichológia magazin főszerkesztője beszélgetett vele az új könyvei (Őszinteség és a Cudar Édesanya) kapcsán. Én meg most elmesélem, hogy mire emlékszem és azt én hogyan fordítom le magamnak 😊 A következő narratíva tartalomhű, de nem mindig követi azt az időrendet, ami az est során történt.

Veszélyes, mert ilyenkor megjelenhet a meggyőzés, amikor én akarok valamit tőled. És ahol a meggyőzés megjelenik, ott az erőszak is megjelenik az akarás formájában. És ahol erőszak van, ott nincs szeretet – fejtegette Feldmár a már most meghökkent közönségnek.

Senki nem tud semmit – folytatta Feldmár -, ám a valóság megmutatja magát köztünk, amikor beszélünk. De csak akkor, ha ott nem erőszak van, hanem kíváncsiság. Kíváncsiak, szeretettel érdeklődők legyünk, mert csak így alakulhat ki a te+én-ből a MI. Ahol a MI megjelenik, az a valóság. Ha csak Te vagy, ha csak a te akaratod érvényesül, azzal szolgaságba taszítod a másikat. Te leszel a kutya, ő meg a farok és kutyaként naná, hogy csóválni akarod a farkadat. És milyen lenne már az, ha egy farok nem engedelmeskedik a kutyának? De ebből nem alakul ki a ’MI’. Ez csak egy kutya lesz a farkával. Amit le akarsz vágni, mert az a farok nem engedelmeskedik neked. Na de ez biztos, hogy nem szeretet, nem igaz?

De hogyan juthatunk el a MI-be?– kérdezte jogosan Krisztina. Gyakorolni kell – vágta rá Feldmár és nevetett. Meg mi is a nézőtéren. Pedig komolyan gondolta 😊

Legyünk ketten egyek, és az legyek én! Ezt akarod egy párkapcsolatban, nem? De ez nem fog jól működni. Egy hatalmon alapuló kapcsolat nem tud jól működni. Legalábbis biztosan lesz olyan, aki szenved – folytatom magamban a gondolatot. Csak ki kell alakítani azt a ’MI’-t… és ezt pont úgy gyakorolni kell, mint amikor a zenészek együtt gyakorolnak. Csak akkor szólal meg a zene, amikor senki sem vezet és senki sem követ. Amikor nincs ’én akarom, te akarod, én így, én úgy’.

A vágyakat mégis őszintén vállalni kell – ezzel szerintem gordiuszi csomót csinált most itt Feldmár, de várok, hogy mi lesz ebből. Persze, az állatoknak ez nem nehéz: ők folyamatosan és őszintén vállalják a vágyaikat. Az embernek nehéz ez csak. Mennyi sejtünk van és nem is sejtjük mit akarnak – helyez el egy jó kis szóviccet a komoly témában és a közönség már nevetve reagál is rá. Szex, szeretet, kapcsolat: ezeket már az óvodában is tanítani kéne – folytatja Feldmár – hiszen a végtelen kapcsolat felé tartunk. Hogy az mi? Hát a házasság. Na de ki akarna egy ilyen végtelen kapcsolatban lenni, ha ez szar? Mikor akarnád, hogy ne legyen vége egy kapcsolatnak? Hát akkor, ha ez egy jó kapcsolat. Mitől jó egy kapcsolat? Amikor van meglepetés – csak ilyenkor jó, ha egy játék, ha egy kapcsolat végtelen. A meglepetés pedig legyen spontán és őszinte. Különben dög unalom lesz az egész….

Különben is már Arisztolész is megmondta, hogy az Etika = Boldogság (kiegészítés tőlem: Az arisztotelészi etika: boldogságetika, középpontjában a boldogság (gör. eudaimonia) áll, arra keresi a választ, hogy az ember a társadalmon belül hogyan érheti el a legnagyobb boldogságot. Szakít azzal a platóni hagyománnyal, miszerint létezik egy örök ’Jó’ idea, ami egyetemes érvényű minden ember számára, szerinte a jó relatív fogalom, minden embernek más és más jelentheti a ’Jó’-t. Ami közös minden emberben, hitványban és erkölcsösben egyaránt, az az, hogy mindenki a maga ’Jó’-ján keresztül a boldogságot keresi.). Ha nem bánunk jól egymással, akkor nem lehetünk boldogok sem.

Mi a kedvenc meséd? – váltott témát Krisztina, mire Feldmár rávágta, hogy Török Sándortól a Kököjszi és Bobojsza. Miért fontosak a mesék? – kérdezett tovább Krisztina. Mert olyan dolgokról tudunk beszélni, amiről nem szabad, nem illik, titkos. Hiszen ki beszélne másként a gyerekevő anyákról? – kérdezett vissza Feldmár és a közönség pedig döbbent csendben hallgatott. Gondolj a Jancsi és Juliskára! Amikor a gonosz boszorka azért eteti a gyerekeket, mert meg akarja enni őket! – nevetett fel Feldmár és vele együtt mindenki, megkönnyebbülve. A mesék szürreálisak és ettől érdekesek pont. Csak az érdekes, ami nem logikus. A mesék és konnektív álmok is egyben. Az álmok pedig determinálnak és nincs olyan, hogy jelentéktelen álom. Az álmok rólunk szólnak. Mindig.

Ezen a ponton Feldmárék kértek olyan önként jelentkezőket a színpadra, akik meg szerették volna osztani az álmaikat és egy ’helyszíni’ álom-értelmezést kapni. Magukat az álmokat, most nem írom le, de mindenképp meg akarom említeni Feldmár kommentjét, ahogyan tudatosan és fair-ül felállította az elvárásokat: Tudod, ez most olyan elemzés lesz, mint amikor be van kötve a szemem és célba lövök úgy, hogy azt se tudom, merre van a cél. Az álmok, amiket hallottunk, többszörösen összetettek voltak, Feldmár szerint az egyik egy 2-3 éves terápiát is elbírna 😊Azokra a megjegyzésekre, amikor az önként jelentkező olyanokat mondott, hogy ’röviden álmodtam’, úgy reagált, hogy ez már önmagában egy beszédes megjegyzés, mert arra utal, hogy az álmodó személy azt tapasztalhatta, hogy nem figyelnek rá hosszan, tehát csak röviden nyilvánulhat meg még álmában is. Aki pedig a jelentéktelen szót használja a saját álmára, az azt éli meg, hogy őt sosem veszik komolyan.

Bátorság kellett, hogy az önkéntesek merjék vállalni az álmaikat kb. 400 fő előtt, mert ennyien voltunk a teremben. És ez fel is hozta a kérdést, hogy vajon mi a bátorság? Feldmár, amikor ő járt terápiába, úgy válaszolt erre, hogy ’félelemnélküliség’, ám a terapeuta felnevetett és mondta, hogy ilyen embert ő nem ismer, akinek ne lenne valamilyen félelme. A bátorság valójában az, amikor a félelmeink tudatában megyünk előre. Akkor vagyunk bátrak, ha vállaljuk magunkat úgyis, hogy lehet, hogy ez másoknak nem tetszik.

És mi az őszinteség? A cenzúra mentes megosztás. Freud Free Association irányzata pont ezt hirdeti: mondj ki mindent, amire gondolsz. Na de ez lehet bántó! – mondja Krisztina. Persze, de a tapintat és az őszinteség nem ugyanaz – nevet Feldmár. A szeretet ugyanis fontosabb, mint az igazmondás. Vagyis, ha szeretlek, akkor tapintatos is vagyok. És ha szeretlek, nem teszek olyat, amiről ne lehetne beszélni, tehát nem kell, hogy őszintétlen legyek veled. Vagyis, amikor a párkapcsolatban a megcsaló fél nem mondja el a másiknak az igazságot arra hivatkozva, hogy nem akarja megbántani a másikat, valójában arról van szó, hogy nem szerette a másikat eléggé, hiszen akkor nem csalta volna meg, amit meg kéne utána magyarázni. A gyerekek is tudják, hogy mi történik két felnőtt közt, megérzik, csak nem tudnak róla beszélni, mert nincs szavuk rá. És nekik pont ez az ijesztő. Ha nincs rá szó, az ijesztő. Ezért kell a gyerekekkel az érzésekről beszélgetni és a maguk szintjén elmondani, hogy mi történik.

Mit kell tegyek egy olyan emberrel, aki pesszimista és csak a rosszra gondol?– kérdezi Krisztina. Semmit! Hagyd élni! – nevet Feldmár. Nem kell neked mindenkit megváltoztatni 😊 Különben is, ők így működnek: ők attól boldogak, mert ami történhet a jövőben, az sokkal rosszabb, mint ami most van. És ne felejtsd el: Minden pillanatban szabadok vagyunk, a múltunk nem veszi el a mostani szabadságunkat. Nehezebb jól bánni a múltunk miatt magunkkal, de egyáltalán nem lehetetlen. Minden trauma kisimul, ha sok jó élmény éri az embert. Csak az ember képes arra, hogy az őt ért impulzus és az arra vonatkozó cselekvés közt szünetet tartson. Ez az a képesség, ami az embert fejlődéshez segíti, hiszen dönthet arról, hogy hogyan a legjobb az őt érő impulzusra reagálni. Használd ezt ki!

Ezzel a végszóval zárult az est. Remélem, hogy a tartalomból és az ott kialakult hangulatból is sikerült átadnom 🙂

Olvasom a cikket, amit írt és érzem, hogy a gyomrom szűkülni kezd. Amiről ír az releváns és a mai trendeknek is megfelel: beszél a karrierről, a sikerességről, tudatosan és határozottan formál véleményt a témájában és ezért bátor is, hiszen mer különcen feltűnő lenni, nyomot hagyni, létrehozni/teremteni valamit. Csak úgy árad a cikkéből a magabiztosság, az, hogy hiszi is, amit ír, hogy hiszi azt, hogy most valami nagyon különlegeset enged útjára a szavaival.

És ez amúgy mind nagyon oké – mondod Te és mondom én is, hiszen 10-ből minimum 9 marketingtaktika is azt ajánlja, hogy merj beleállni a figyelembe, hogy merj kitűnni a tömegből, hogy legyél 100-szor inkább megosztó, mint ’sima, átlagos, normális’, mert csak így leszel érdekes, mert akkor emlékeznek rád, mert akkor leszel sikeres. (Mert akkor érsz valamit és válsz valakivé? – de ezt már csak én mondom és kérdezem…)

Így mára már mindenki különleges akar lenni: a zöldséges, az orvos, a topmenedzser, az egyetemista, a kisiskolás, a gyerekét nevelő szülő, a vállalkozó, a coach, a tanító, az informatikus, a bárista, az influenszer, a web designer …. – meg talán Te is, meg még én is.

Különlegesnek lenni nem csak menő lett mostanság, hanem elvárás is. A különlegességnek, a kitűnésnek tulajdonítjuk a sikereink titkát, hogy talán ez, és csak ez a kulcs ahhoz, hogy megkapjuk a figyelmet, amire vágyunk, hogy magunk előtt is sikeresnek mondhassuk magunkat. Nem látunk más utat, meg nem is enged ez a világ nagyon más utat, hiszen mások csak akkor kapják fel a fejüket, ha valami nagyon rendkívülit csinálsz, ha nagyon rendhagyó az, ahogy kinézel, amit mondasz vagy amit teszel. A modern kor zajos világában nincs más eszközünk arra, hogy figyelmet kapjunk.

Ki kell tűnni.
Különlegesnek, rendhagyónak kell lenni.
Kell.
Muszáj, mert:
Ha nem ismernek, akkor nem látnak mások?
Ha nem látnak mások, akkor nem ismernek?
Ha nem látnak és ismernek, akkor nem szeretnek mások?
Ha mások nem szeretnek, akkor én sem szeretem magam?
Ha nem szeret senki, akkor egyedül vagyok?
És akkor én ki vagyok?

Mi van akkor, ha Te ‘csak egy ember vagy’? Ha egy olyan ember vagy, aki teljesen átlagos, aki normális/hétköznapi/klasszikus/átlagos/megszokott (válaszd ki a Neked tetsző szót …) életet él, ehhez az élethez illeszkedő elvekkel, gondolatokkal? Akkor ez a teljesen normális/átlagos/nemkülönleges ember lehet, hogy már nem is hiszi el, hogy merheti vállalni önmagát? Hiszen kit érdekelne? Ki emlékezne rá? Ki gondolná ezt az nagyon normális embert sikeresnek? Menőnek? Követendő példának? Ki akarna ’csak normális’ életet élni?

Jaaaa, hogy ezt meg mégis elég sokan akarjuk? Sokan szeretnénk normális életet és ’simán csak boldogok és elégedettek’ lenni? Szeretnénk normális életet, de nem hisszük, hogy ez sikerülhet, ha ’pusztán csak normálisak, átlagosak, nemkülönlegesek’ vagyunk?

De fura egy helyzet, nem?

A coaching mellett marketinges a másik szakmám, szóval (és elvileg) nem kéne a fenti leírt jelenségtől annyira idegenkednem. Sőt, magam is oszthatnám azt az igét, hogy de bizony, légy csak különleges. Nekem mégis összeszűkül a gyomrom, amikor minden irányból rám is áramlik sokak akart különlegessége (akart, azaz tudatos, mesterséges). Amikor fiatalok, idősebbek, profik és kezdők, tudatosan akarnak különlegesek lenni, mert ezzel céljuk van. Ilyenkor elfog egy nem-jó érzés a gyomrom tájékán, valami hiányérzetem jelentkezik. Félre ne érts amúgy, nem azt mondom, hogy ördögtől való az, hogy ha valaki boldogulni akar és ezért megteszi azt, amit szerinte kell tennie és ki akar tűnni. Inkább azzal van bajom, hogy már lassan mindenki azt érzi, hogy ezt kell tennie 😊 És amíg különlegeskedünk, addig nem vagyunk normálisak, ugye 😊

Hogy megnyugtassam azokat is, akik esetleg most azon filóznak, hogy vajon engem ez a téma miért is piszkál annyira (mert piszkál, ezt vállalom, ahogyan azt is, hogy baromi nagy dolog tőlem, hogy ez ide is írom 😊), no, azoknak azt tudom mondani, hogy már a coach énemnek is feltűnt és igen, magamat is megkérdeztem, hogy vajon mi az, ami miatt pont így reagálok erre a jelenségre? Mi az, ami ebből rólam szól és mi az, ami túlmutat rajtam és az egész jelenségre is igaz lehet?

Ebben a folyamatban most ott tartok, hogy megérett bennem az igény, hogy kiállok. 

Kiállok a normálisért, az átlagosért, a simáért, a nemkülönlegesért.
Kiállok érted és magamért is.
Kiállok és leírom, hogy ez van bennem.
Kiállok és most hangosan ide leírom, hogy oké az az ember, aki most vagy.
Oké vagy így is – normálisan. Nemkülönlegesen.
Oké vagy akkor is, ha kitűnsz, de akkor is, ha nem tűnsz ki azonnal, vagy semmikor se.
Oké vagy, ha ’csak teszed a dolgod és úgy élsz, ahogy neked jó’.
Oké vagy, ha nem mondasz, teszel vagy gondolsz különlegeset.
És oké vagyok én is, hogy csak azt írom, amit gondolok, amit érzek, hogy most pont ez van a fejemben, ami lehet, hogy nem egy Nobel díjas eszmefuttatás, nem elég különleges, vagy szakmai, vagy bármilyen – hanem csak átlagos. Sima. Felejthető. Normális. Vagy épp hülyeség.
Ez oké, mert ez csak egy írás egy embertől.
Aki most én vagyok.

De lehetnél Te is.

Mert lehetsz az, aki vagy. Úgy, ahogy vagy. Azokkal a gondolatokkal, érzésekkel, amik benned vannak.
Mert lehetnek a normális, átlagos, sima gondolatok is érdekesek.
Mert lehet, hogy mára az átlagos az új különleges.
Mert lehet, hogy mára Te vagy az új különleges – pont így, ahogy vagy: a gondolataiddal, az érzéseiddel, a tetteiddel, az életeddel.

A helyzet az, hogy én most bátorítalak. (Erre lehet, hogy már magadtól is rájöttél 😊)
Bátorítalak arra, hogy merj olyannak lenni, amilyen vagy, vállald azt, amit gondolsz vagy érzel és teszel. Merd elhinni, hogy lehetsz az, aki vagy és így is van és lesz olyan, aki pont téged és pont így szeret.

Mert még a legkülönlegesebbek is vágynak erre a ’sima, átlagos’ szeretetre, megértettségre, elfogadásra, emberi kapcsolódásra.

És azt hiszem, hogy emiatt szűkült össze a gyomrom pont – mert a nagy különlegességre törekvés mellől mintha kiveszett volna a normalitás, ami az emberség maga. Az emberségben, a szeretetre való igényben, a szeretetadásban, a kapcsolódásban nincs semmi különleges, semmi extra, semmi kirívó, semmi rendhagyó.
Vagy mégis?

A nemes egyszerűség és tisztaság különlegessé tesz bármit és bárkit, és különleges lesz az, aki emberséges tud maradni ezekben a különlegességet elváró időkben.

Ezen a filozofikus napon én most Arany Jánossal vagyok, mert már ő is megírta: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben”.

Szóval, szerinted Te most milyen vagy?
Átlagos vagy különleges? 😊

ui: Igen, jól mondod, hogy a megfejtés erre a kérdésre az, hogy ‘ember vagyok’.

Szeretettel tőlem Neked: Vad Ágnes

És ahogy mindig, most is invitállak egy személyes találkozóra, mert hiszem azt, hogy kapcsolódni így lehet a legjobban 🙂 Foglald le az időpontodat itt.

Neked könnyű! – Kaptam már ezt párszor az arcomba – a hátam mögött meg talán még többször 🙂 -, amikor sikerült egy-egy nyelvvizsgám, bejutottam egy menő munkahelyre, majd elnyertem egy újabb pozíciót, külföldre utaztam, megtanultam egy új szakmát vagy amikor munkahelyet váltottam és multis életből főállású coach lettem.

Bevallom, a mai napig nyelnem kell egyet, amikor ezt a ‘Neked könnyű!’ dolgot megkapom, hogy közben elgondolkozhassak arról, hogy vajon egy ilyen a helyzetben mi a célravezető? – Mosolyogjak én is szépen, és mondjam, hogy ‘ja, persze, gyerekjáték volt az egész’, vagy kezdjem el neki részletesen elmagyarázni, hogy addig a pontig, amit ő már végeredményként lát hány munkaórát, mennyi erőt, energiát, tanulást, elszántságot és kitartást tettem bele? Hogy nem csak könnyű nem volt, de még rövid sem? Hogy nagy valószínűséggel, ha ő ugyanazokat a dolgokat végigcsinálja, akkor pont ugyanoda (vagy még messzebbre is) juthat? Hogy higgye el, nekem sem az udvarban lévő fán teremnek a babérjaim, hanem először magát a fát kezdtem el növeszteni: magról?? Most tényleg kezdjek el én magyarázkodni, hogy hogyan is jutottam el addig az eredményig?

Mi a fontos nekem a saját eredményemből? Talán az, hogy ő is tudja, hogy ez messze nem könnyű még nekem sem, vagy hogy az egóm megnyugodhasson, hogy ‘na, ezt is elmondtam’? Vagy talán az, hogy inspiráljak másokat, hogy példa lehessek abban is, hogy ilyen helyzetekben hogyan is reagálok? Hogyan szolgálja a hitelességemet az, hogy mit is mondok? Mit is szeretnék valójában elérni?

És mire idáig eljutok, addigra azt is meglátom a másik szemében, hogy vajon mi is mondatja vele ezt a mondatot – és van, hogy azt látom, hogy ez a szimpla irigység. Ami egy nagyon erős érzés és valamennyiünkben ott lakozik. Csak van, aki már tudja kezelni, de vannak olyanok is, akik még nem. És ha így van, akkor ezzel nincs mit kezdenem. Egy olyan erő munkálkodik benne, amin nemhogy én, de ő maga sem tud uralkodni. Úgyhogy ezekben az esetekben mosolygás a válasz, aztán balra el.

De van – és többször van olyan-, hogy abban a ‘könnyű neked’-ben sóvárgás, vágyódás van, hogy ‘én is szeretnék oda eljutni, csak nem tudom, hogyan’ – és ilyenkor már van létjogosultsága egy jó kis párbeszédnek. Mert tényleg hiszem azt, hogy amíg a siker és a sikeresség mindenkinek mást jelent, addig az eredmények ismételhetők. Ha az ember hajlandó (értsd: akar) nyitott lenni, tanulni magáról és másoktól, akkor előtte is fogyni fognak az akadályok (amik helyett persze lesznek újak, de azokat már a ‘fejlesztett énjével’ fogja kezelni).

Hiszem azt is, hogy amit egy ember meg tud csinálni, azt meg tudja egy másik ember is tenni – ehhez meg kell érteni, hogy mit is tett pontosan a ’mintaember’, hogy elérjen a céljáig, aztán a másik ember dönthet: lemásolja pont úgy, vagy saját magára szabja. És ha szembe találja magát az olyan kifogásokkal, hogy ‘á, nekem úgyse lehet felsőfokú nyelvvizsgám, mert nincs nyelvérzékem’, vagy ‘nekem úgyse lesz soha olyan munkám, ami jó is és még meg is élek belőle’ – akkor gondolhat arra, hogy az az ember, akiről a ‘mintát’ vette mit tett: például azt, hogy nem foglalkozott az eltántorító erőkkel, az agy kifogásaival és nem hagyta magát lebénítani általuk, hanem felszívta magát és ha akarta, akkor ment érte. Tanult érte, dolgozott érte, tett érte. Az akarat, az elszántság, a hit voltak a fő érzületek, amik benne dolgoztak és nem az elterelés, a ‘nem fog ez nekem menni’ ellen-hangok. És hogy volt olyan is, amikor ’csak’ szerencséje volt? Lehet, hogy igen 😊 Mert ez is a hit része, hogy vannak kreatív, támogató erők, amik segítik őt az úton – amennyiben az tényleg az ő útja. Azt meg már ki tudná megmondani, hogy van-e ’csak’ szerencse? (Speciel én azt hiszem, hogy nincs :))

Úgyhogy én azt tanultam meg, hogy amikor nekem szegezik a ‘Neked könnyű’ dolgot, akkor én mosolygok és nyelek egyet 🙂 Én biztosan tudom, hogy hogy jutottam el odáig, hogy mennyi (belső) kifogást, mennyi (külső) eltérítőerőt győztem le azzal, hogy igazán akartam és akarom most is azokat a célokat, amiket kitűzök. Mert elhittem és elhiszem, hogy nekem is sikerülhet. És örülök, hogy sikerül. Meg sírok, ha épp nem, aztán felállok és megyek tovább.

Pedig nekem sem könnyű.

Te elhiszed, hogy Neked is sikerülhet?

Az nem baj, hogy nem tudod, hogy hogyan is sikerülhet, ám az már intő jel, ha magad sem hiszed el, hogy neked is sikerülhet.

A coaching az egyik és másik állapotodra is jelenthet megoldást, amihez jobb, ha hiszed, hogy így lesz 🙂

Ha hiszed, gyere díjmentes próba-coachingra – mert ha ezt az első akadályt legyőzöd, a többi is menni fog!

⬇️⬇️⬇️⬇️⬇️⬇️⬇️

➡️ IDŐPONTFOGLALÁS: Az első lépés legyen pipa!

2019. január 4-ét írunk. Épp előtte való nap tettem közre az ’Otthagyod a munkahelyedet?!’ blog-sorozatom záró részét, mely a megéléseimet írta le, hogy miként jutottam odáig, hogy egy biztos, közel 20 éves multinacionális karriert, egy vezetői pozíciót hagyok hátra a coaching kedvéért (ha még pont nem olvastad volna, fentebb belinkeltem).

Szóval január 4-én én tettvágytól buzogva tettem-vettem a lakásban, ezer meg ezer gondolattal, ötlettel a fejemben a jövőmre nézve – és élveztem ezt nagyon, szinte a föld fölött jártam a lelkesedéstől, hogy na! Végre itt vagyok, erre vágytam, gyerünk, most már nem tarthat vissza semmi!

És ezzel a lendülettel kiléptem az ajtón, rá a havas lépcsőre és puff – már a földön is találtam magam. A bal bokámat meg begyűrve saját magam alá.

Nem hiába mondják, hogy ilyenkor az elme kitisztul és kristálytiszta gondolatok lepik el az embert, velem is ezt történt, az első gondolatom ez volt: Oh, b@szki, de fáj! – belátom, nem túl fennkölt és nem is üti meg a magamnak felállított ’kultúrbeszéd’ mércémet, de elértem azt a fájdalomszintet, ami törölte ’jókislány’ programomat és az ösztönös túlélő gyorsprogramom kapcsolt be. Ez a program pedig nem finomkodik. Stílusosan hívhatnám ezt az üzemmódot úgyis, hogy ’Szia’ azaz ’SYA – Save Your Ass’ –, nem baj, ha valaki nem érti ezt pontosan, hogy mit is jelent angolul, most már megint a ’kultúrprogramom’ fut és nem engedi, hogy még magyarul is leírjam 😊

Szóval egy könnyed, ajtóból való kilibbenésből szereztem egy jó kis bokarándulást. Ahogy ott feküdtem a havon, és elhangzott az első, fentebb említett ominózus gondolatom (amúgy többször is egymás után), a következő gondolatom az volt, hogy nekem innen valahogy be kéne jutnom a házba, mert oké, hogy a hideg jót tesz ilyenkor, de valószínűleg nem kéne az egész testemet lefagyasztani azért mégsem. Fortuna asszony kicsit megkésve ugyan, de akkorra már odaérhetett, mert elhaló segélykiáltásomra a macska sietett hozzám rögvest.

Illetve én naiv, akkor még azt hittem, hogy hozzám siet — de nem, csak benti macska lévén kihasználta, hogy az ajtó tárva-nyitva volt és gondolta, itt az idő az Alcatrazból meglépni. Szóval sajnálom, de a második (legalábbis tartalomban második) gondolatom sem volt túl szofisztikált, mert akkor meg arra gondoltam, hogy ’Hogy a pics@ba fogom begyűjteni a macskát kintről, ilyen lábbal?!!’ – aki persze, szabadságtól bódultan rohangált az udvaron fel s alá.

De nem baj, a túlélő program erős – még egy segélykiáltás kiszakadt belőlem, így már a párom is meghallotta és szerencsésen visszajutottunk a házba. Itt már alkalmam nyílt tüzetesen megnézni, hogy mi is történt velem és hát azt láttam, amit a bal oldali képen most Te is. Akkor még nem tudtam, hogy szakadt-e vagy tört-e, így ezt mindenképpen ki kellett deríteni. Szerencsére a röngten egyiket sem mutatta ki, ’csak rándulás és zúzódás’, amire a gyógymód masszív lábpihentetés, jegelés, krémezés.

Így történt az velem, hogy miközben fejben már 15 lépéssel előrébb voltam, addig a valóságban járóképtelenné váltam – legalábbis átmenetileg.

És hogy miért írom le ezt mind? Mert hiszem azt, hogy a dolgok okkal történnek velünk. És mivel ebben hiszek, próbáltam én is megérteni, hogy vajon miért kaptam pont most egy ’sorompót’, amikor épp csak a saját lábamra álltam?

Szokásomhoz híven, szeretem a dolgokat (így a magam dolgait is) több szemszögből megvizsgálni. Most is ezt tettem és ezt láttam:

• Ahogy a mondás is tartja ’lassan járj, tovább érsz’ – hát, szerintem ezzel a rándulással nekem azt mondták az égiek, hogy ’szuper, hogy fejben már ennyire előre vagy és a jövődről tervezgetsz, de talán nem kéne ennyire sietni és figyelhetnél jobban arra, hogy hová lépsz a következő lépéseddel.’ Tény, hogy kirobbanó energiával vártam ezt az időszakot és tény, hogy általában jellemző rám, hogy nagy elánnal futok neki a dolgoknak – és ha ezt teszi az ember, akkor néhány fontos részletet szem elől téveszthet, hiszen annyira a ’nagy jövőképre koncentrál’.
• ’Egyszerre csak egy lépés, nem kell mindig kettőt ugrani’ – véltem hallani egy további intést is. Ez nekem azt jelenti, hogy ha megtervezem a következő lépésemet, akkor oda biztonsággal oda tudok érni. És mindennap egy lépés is közelebb visz a célomhoz. Türelem-türelem-türelem 😊 Vannak dolgok, amiket nem lehet ’lespórolni vagy lerövidíteni’. Ha nem sietek is odaérek.
• A bal lámmal történt az incidens, ami a szív oldala. Mi is zajlik akkor bennem érzés szinten? Van bennem bizonytalanság, félelem arra vonatkozón, hogy milyen is lesz évem?
  Hát van.
  És akkor mi van? Miért ne lenne? Ki mondta, hogy nem szabad félni? Végtére is most változtatom meg épp az egész rendszert, amiben eddig éltem és éltünk a családommal – ez se nem kis munka, se nem könnyű és nem is kockázatmentes. Természetes, hogy dolgoznak bennem ezek az érzések is. El tudom fogadni ezeket és tudom őket használni az utamon? Mit kell tegyek azért, hogy ha már velem vannak, akkor inkább támogassanak az úton, semmint hátráltassanak?

És amíg feküdtem az ágyon, hosszú napokon keresztül, felpóckolt lábbal, amit hol jegeltem, hol vizes ruhás borítással takartam be, hol meg kenőccsel kenegettem, szépen rájöttem a válaszaimra is:

1.- Fontos, hogy a mostban, a má-ban legyek. Fontos, mert a mai nap termése, hozadéka a holnapom alapja. Minden má-nak a céljaimat kell szolgálnia. Erre pedig a legjobb módszer a tudatos tervezés. Ha nem hagyom, hogy az idő kifolyjon a kezeim közül, ha pontosan tudom mi a következő lépésem. Azt a lépést meg kell tervezni. Arra a lépésre fel kell készülni, fejben végig kell gondolni, szívvel rá kell hangolódni, vagy épp a szív érzéseit a ’fej szintjére’, gondolatokra, majd tettekre lefordítani – és így lesz a következő lépésem biztos. Így lesz a következő lépésem pont az, ami engem és a céljaimat szolgálja.

És így született meg a nagy jövőképemre épülő egész éves, heti szintre lebontott tervem 😊 Egy olyan terv, amiben tevékenységek tervezett sora követi egymást, melyek a fő célomat szolgálják. Meghatároztam az egyes tevékenységek eredményességét mérő számokat, hogy könnyűszerrel eldönthessem, hogy amit csináltam az eredményes volt-e és ha nem, akkor mit csinálok, hogy az aznapom továbbra is szolgálja a holnapomat.

2.-   Fontos, hogy magunkkal (is) fair elvárásokat állítsunk fel. Nagyon vártam a január elsejét, hogy elkezdhessek teljes munkaidőben coachként dolgozni. Az elmúlt 2 évben erre a napra készültem. Tanultam, képeztem magam, sokat gyakoroltam, ügyfelekkel ’élesben dolgoztam’ a munkahelyen megterveztem és véghez vittem a ’kiszállási’ tervemet – tudatosan készültem a lépésemre. Fontos volt ez nekem, mert így tudtam legyőzni a magam korlátait és a félelmet, ami bennem volt. Egy valamivel nem számoltam azonban: a félelmeimmel. Hogy azokból még mindig maradnak – január 1-eje után is. Váratlanul ért, hogy jéé, még mindig vannak? Ma azonban azt mondom, hogy persze – miért ne lennének? Ki ígérte, hogy egycsapásra megszabadulhatok tőlük? Néhány félelem valóban szétoszlott, de néhány új meg felütötte a fejét. De mit is csináltam korábban, amivel a félelmeket feloszlattam vagy legalábbis a magam oldalára tudtam őket állítani?
Hát terveztem. Szóval most is ezt kell tennem – vissza az egyes pontra Ági 😊

3-  Fontos, hogy nem vagyok egyedül. Van, akikre számíthatok. Van, aki segítsen. Van, aki sántán is szeret 😊 Hogy miért fontos ez? Mert a szó minden értelmében lehet támaszkodni a másikra. Persze, szeretünk önállóak, meg függetlenek lenni, meg a ’majd én megcsinálom’ szöveget fújni és a felnőttség jár ilyennel is, ami oké. De segítséget kapni és elfogadni is oké.

Szóval nekem ez a bokarándulás egy kirándulás volt 😊

Magamba.

Bár nem kértem, de kaptam egy kis extra időt, amikor magammal, a tervezéssel tudtam foglalkozni és tudatosítani magamban a következő lépéseimet. Egyúttal kaptam lehetőséget a türelem gyakorlására is, hiszen hosszú napokon keresztül a legkisebb fizikai aktivitással lenni, az nem az én műfajom. De itt most nincs gyorsítósáv. Nem lehet tövig nyomni a gázpedált úgy, hogy a szélvédő meg tiszta kosz. Illetve lehet, de elég nagy őrültség.

Ha nem látok, akkor hová megyek? Úgyhogy türelmesen tessek szépen visszamenni az útra, ami az én utam, és használni a térképet, ami bennem van 😊

Így most itt tartok. Ma, 3 héttel a történtek után, már végre elmehettem tornázni, mert:

• a bokám már szinte az eredeti. Mindenesetre szépen, óvatosan mozogtam, türelemmel viseltettem magam iránt, remélvén, hogy a megfelelő dolgokat tanultam a dolgokból 😊
• a lélek mellett a testet is karban érdemes tartani. Hosszú távú terveimet csak úgy tudom megvalósítani, ha két lábon maradok – fontos a fittség. Szóval tornázni mentem, mert ezt terveztem mára 😊

És még egy valamit amúgy tanultam ebből az egészből:

Kislányom, ne menj papucsban a hóra! Még a végén elesel 😊

Neked mi a legnagyobb tanulságod mára? Mondd el nekem ITT!

A 0. Coaching találkozónk díjmentes (60 perces) >> Ehhez kérlek töltsd ki ezt az űrlapot!