ÉleTmiszer

Leült a szépen megterített asztalhoz. Élvezte, hogy készen kapja maga elé a dolgokat és hogy neki csak annyit kell tennie, hogy leüljön, csettintsen a pincérnek és várjon.

Vagyis szerette, ha kiszolgálják – bár ezt ő soha nem vallotta volna be magának.

Ma amúgy is róla szól ez a nap, hiszen ma van a születésnapja, ilyenkor kijár a kényeztetés, nem?!

Úgyhogy most sem tért el a szokásától: leült az asztalhoz, csettintett egyet és várt. Nem kellett sokat várnia, máris ott termett a főpincér és hivatástudattal, az alkalomhoz illő fennkölt ünnepélyességgel az arcán sorolni kezdte a napi menüt:

— Ma 5 fogásos exclusive menüsort szolgálunk fel, melyből az első kettő előétel, név szerint: Diploma aranymazsolával és külföldi ösztöndíjprogrammal; második előétel a Saját lakás szülői támogatással a fővárosban bazsalikomos kerti zöldségekkel; a főétel az Menő munka a multik világában garnélarákos cézársalátával, ezt követi a második főételünk a Szép ház családdal, autóval és medvehagymás puliszkával, majd befejezésül a mai napi desszert-különlegességünk, a Belga csokoládéval töltött Megvan mindenem krémtortácska.

Elégedetten hallgatta a pincért és nem kis büszkeséggel konstatálta, hogy itt bizony tudják, hogy ő kicsoda és hogy neki ma van a születésnapja! Így kegyesen, fejét félrebiccentve, száját féloldalt felhúzva, mosolyt imitálva visszabólintott a pincérnek, hogy igen, persze! Ha ez van, akkor ő ezt eszi. Jó lesz ez neki mára. Kerül, amibe kerül.

Ám egy szó, annyi se hagyta el a száját.

A pincér már tudta a dolgát, nem ez volt az első eset, amikor nem szóltak hozzá rendeléskor. Kisvártatva hozta hát a csodás eledeleket, egyiket a másik után tette le szépen a vendég elé.

A vendég eleinte finomkodva, minden apró mozdulatra figyelve ízlelgette, kóstolgatta az előételeket, majd ahogy egyre jobban megjött az étvágya, úgy egyre jobban belejött az evésbe is. Ette válogatás nélkül azt, ami elékerült és nem érdekelte, hogy honnan van, hogy hogy néz ki, hogy ki dolgozott rajta, hogy lesz-e még következő, hogy finom-e, hogy másnak jut-e belőle ….. ő csak falta és falta azt, amit elétettek. Már nem érezte az ízeket, már nem érdekelte, hogy szépen fogja a villát, vagy hogy úgy egyen, hogy az másokat ne zavarjon.

Ott volt előtte minden.
 Az övé volt.
És ő mind megette.
Aztán hirtelen csak üres lett az asztal.
Nem volt több étel.

Ő elégedetten hátradőlt a széken, mint a jóllakott napközis. A hasa tele volt. De még mennyire tele! Most, hogy jobban belegondol, talán jobb is lenne kiengedni eggyel az övet, mert mintha túlzottan is feszítene ez a sok kaja. Igen-igen, határozott feszítést érzett a gyomrában. Émelygő, kellemetlen közérzet vett rajta úrrá. Ingerülten csettintett a pincérnek, hogy ugyan hozzon már valamit inni.

Ám a csettintésre most nem érkezett válasz. Nem jött senki.
Nem ugrott senki.

Ő meg csak ült ott, degeszre tömött hassal és képtelen volt bármit is csinálni. Mozdulni sem tudott a sok kajától és hirtelen már nem is örült annyira annak az exkluzív 5 fogásos menüsornak, amit magába tolt. Elnehezült tőle, lomhává vált, nem forgott az agya és ez kedvetlenné, sőt, szomorúvá tette. Egyre inkább a hányinger kerülgette és már átkozta magát a mohóságáért, de hiába.

Bezabált az éleTmiszerből.
Nagyon.

Most mi legyen? Nézett körbe mégis, majd minden erejét összeszedve a konyha felé indult. Pincér! – próbált meg egy elhaló kiáltást újból. De erre sem érkezett válasz.

Odabotorkált a konyhapulthoz. Egy kis húsleves igazi csodát tesz! – hangzott fel fülében az édesanyja kedvelt mondása. Ez az! – derült fel. Nekem most húslevest kell ennem! De nincs itt senki, akkor most mi lesz? Gondolkozz!! – szólt rá magára.

És akkor beugrott.

Beugrott az első és legfontosabb hozzávaló az éltető leveshez, mely gyógyírja lehet minden bajára: – Fél kg lélek! Csontokkal meg a húsával együtt!

Így van, ez kell az ő ételébe: egy jó adag egészséges lélek!
Hiszen az étel mit sem ér nélküle.

Mert az Élet mit sem ér nélküle.