Blog

De Ki Vagyok Én?

Valamikor 2016 őszén … Ülök a meetingen és nem értem. Nem értem őket, nem értem, amit beszélnek.

És nem értem magamat sem, hogy mit nem értek, hiszen egész életemben multinacionális környezetben dolgoztam. És nem az angolról van szó, hiszen jómagam is sokszor kapom magam azon, hogy hamarabb jönnek az angol kifejezések a számra, mint azok magyar megfelelői. Pedig istenemre, nem flancolok ezzel. Eddig persze (most már bevallom) fura szemmel néztem azokra, akik pl. kéthavi külföldön élés után már ’törték a magyart’ és angol szavakat tűzdeltek a beszédükbe, majd mondogatták, hogy ’őőő, hogy is van ez magyarul?’. Mára már kicsit megbocsátóbb vagyok ezzel, mióta magamon is tapasztalom, hogy basszuskulcs, tényleg van olyan, hogy hamarabb ugrik be az angol szó, mint a magyar. Kevésbé lennék ettől ’magyarabb’ avagy éppen ’jobb avagy rosszabb’? Nem hinném.

Szóval az angol tudásomra nem foghatom, hogy mi is bennem ez a merő értetlenség. Hogy hiába hallom, de nem értem. Pontosabban értem, csak nem szeretem azt, amit hallok. Nem tetszik az, amit mondanak. Még pontosabban: egy egészen kicsi énemnek tetszik az, amit mondanak, de a nagyobbik részem ellenkezik. A nagyobbik részem nem ért egyet.

A nagyobbik részem már azt érzi, hogy ez színjáték. És én már nem akarok ebben a darabban részt venni. Nem akarok, mert ahhoz, hogy részt vegyek, olyasmit kéne csinálnom, ami nem vagyok. Vagy csak nagyon kis részben vagyok én.

Na de akkor ki vagyok én?

Mert hogy eddig én itt főszereplő voltam. Azt éreztem, hogy teljes energiával, teljes lelkesedéssel és sikeresen végzem a munkámat. És más is így gondolja.

Ám azon a meetingen azt éreztem, hogy csak részben vagyok én már idevaló. Hogy már nem tudok teljes énemmel, teljes lelkesedésemmel, teljes energiámmal itt lenni. És ezek nélkül sikeres sem tudok lenni. Hogy nekem már ’viselkednem kell’, hogy már ’el kell játszanom valamit’, ami piszkosul nem esik jól. Mert valaki olyannak kell lennem, aki nem vagyok.

Na de akkor ki vagyok én?

Eddig a pontig nem voltak ilyen gondjaim. Az egyik legígéretesebb fiatal (35 év alatti) női vezetők közé tartoztam a vállalatnál. Teljesítmény értékeléseimben olyanok hangzottak el: hogy ’sosem az elvártat hozza, hanem annál sokkal többet. A kiválót’.; vagy, hogy ’Elképesztő potenciál lakik benne, minden készség megvan benne ahhoz, hogy igazgatói szintű feladatokat is ellásson’.

És azon a meetingen ülve mégis azt érzem, hogy mindez csak egy ’kéreg’ rajtam. Hogy viselek valamit, ami nem illik hozzám. Már nem passzol úgy, ahogy korábban passzolt. Kilógok belőle, túl szűk és én végtelenül utálom ezt az érzést. Frusztrál, mert nem értem, hogy mi zajlik. Frusztrál, mert azt érzem, hogy ahhoz, hogy megint ’passzoljanak’ a dolgok, valamit fixálni kell bennem.

Te jó ég, elromlottam!
Valami rohadtul elromlott bennem. De mi?!

Nézem és hallgatom a meetingen ülőket és mintha egy üvegfalon keresztül nézném őket. Azokat a kollégákat, akiket amúgy nagyra becsülök és szeretek velük együtt dolgozni. Most is őket látom az asztalnál. De valami mégis más.

Én vagyok más.
Miattam van ott az az üvegfal és nem miattuk. Én akarom, hogy ott legyen az üvegfal és nem ők.
Érzem, hogy feszülök belülről. És ez a feszülés most más. Nem a szokásos ’munkaizgalom’, amikor ’meg akarok oldani valamit’ érzet. Hanem inkább úgy feszülök, mint amikor a napégett bőr hámlani kezd. A régi bőr már szűk, felszakadozik, mert alatta nő az új bőr. Az új bőr viszont érzékeny még, hiszen nagyon vékony, megérez mindent, ami éri. És mégis, ezt a folyamatot már nem lehet megállítani: az új bőr utat tör magának. Eltaszítja magától a régit, sürgeti ő maga is az elválást. Hadd peregjen, hadd menjen a régi! És jöjjön az új! Az új bőröm az, aki feszül a meetingeken. Aki még nem látszik ki teljesen, de már ott van. Érlelődik és felszínre akar jönni.

Új bőr – új én. Mondhatnám.

Na de akkor ki vagyok én?

Valami bennem van, ami ki akar jönni. Ki akar törni. Érvényesülni akar. Akarja, hogy lássam, hogy lássák. Akar engem. És én is akarom.

Valami, ami mindig is ott volt. Talán használtam már eddig is, talán nem – ebben bizonytalan vagyok. Abban vagyok biztos csak, hogy most, éppen most, nem használom. És tulajdonképpen jó ideje nem használom már. Nem használom azt, ami bennem van. Nem használom ezt az erőt.
Az erőmet.
A tehetségemet.
A potenciálomat.

Nem élem meg mindazt, ami vagyok és aki vagyok.

És ez feszít. Nagyon-nagyon feszít.
Most kap értelmet az, amit már korábban is jeleztek nekem: hatalmas potenciál van bennem. Lehetnék ez, vagy az, akár amaz is. Csak épp nem leszek. Telik az idő, és én nem leszek igazgató. Meg nem leszek más sem. És fene tudja, hogy mi kellene nekem ahhoz, hogy az legyek, amit ŐK szeretnének bennem látni.

Mert a helyzet az, hogy magamban már egyre inkább valami mást látok.
Valaki mást látok.
És az a valaki már egy ideje nem igazgató akar lenni. Vagy nem olyan igazgató akar lenni, akit ők akarnak. Az ő útjuk, már nem az enyém. Amit ŐK akarnak, azt nem ÉN akarom.

A feszülés érzet csak akkor hagy alább, amikor az új bőrömet kezdem figyelmesen vizsgálni. Amikor óvatosan tapogatni kezdem, amikor végig gondolom, hogy mi is vezetett addig, hogy új bőröm kezdjen nőni. Leégtem egy párszor? Le ám 😊 Mert én a déli napsütésben is mentem napozni, meg akkor is, amikor felhők borították az eget, akkor is, amikor esett és fújt, és akkor is, amikor nem akartam már napozni – pedig belül valami már erősen tiltakozott. Valahol legbelül éreztem, hogy ez így nem jó, ez így nem helyes: védtelen bőrrel nem mehet az ember lánya napozni! Ezt nem fogom büntetlenül megúszni, az tuti…

Én most a napozás analógiát használom, de érzem, hogy Te mégis pontosan tudod, hogy miről beszélek. Pontosan érted, mert ismerős Neked az az érzés, amikor van benned valami érzet, fene tudja mi, nem is biztos, hogy adtál neki nevet – meg nem is nagyon veszed figyelembe, ha jelez. De mégis: érzet szintjén jelen van. És jelez, hogy ez így nem jó. Nem oké. Csak épp Te nem figyelsz rá. És ezt most lehet, hogy elég sz@r is olvasni. Nem mindig kellemes érzés, amikor szembesülünk a magunk süketségével vagy vakságával. Könnyen lehet, hogy most sem történik meg és fogod magad, aztán becsukod ezt az oldalt, mondván, hogy ez rád nem vonatkozik. És én nem neheztelek rád, majd érzed, ha másként kell döntened. Ám ha mégis tovább olvasol, akkor figyelj.

Figyelj, mert speciel, én elég nehezen vettem észre, hogy a feszülés, amit érzek, a jel.

A jel, hogy valami kezdődik. Hogy valami változik.
Hogy valaki változik.

Hogy ÉN változom.

Átváltozom. Vagy épp megérkezem ahhoz, aki mindig is voltam.
Ez, ugye, nézőpont kérdése. Mindannyiunknak más lehet a jel. De legtöbbször egy érzet, egy hang az, ami valami olyasmit mond „ez nem én vagyok”.

Na de akkor ki vagyok én?

Hosszú utazás kezdődött el azon a meetingen. Ezt csak a mából, 2019-ből, visszanézve tudom. Ahogy azt is, hogy ez az utazás még tart akkor is, ha már az elmúlt években elég messzire jutottam.

Messzire jutottam: önmagamban. A magamba való figyeléssel végre megértettem azt, hogy miről szólok én, hogy ki vagyok én? Hogy mik fontosak számomra, hogy mi számomra az érték? Hogy végre megértettem, hogy nem attól lesz nekem jobb, ha megállás nélkül tolom a láthatatlan szekeremet, hanem ha megállok és eldöntöm, hogy melyik szekeret is akarom tolni. Mert ha megtalálom, megépítem a saját szekeremet, amit önfeledten és teljes energiával tolok, akkor az a szekér messzire fog menni – és messzire visz engem is. Ráadásul pont oda, ahová szeretnék menni. Nagy különbség!

Magammal összekapcsolódni, az öntudatosságomat növelni, meglátni és megérteni önnön magam – na ez, minden változás alapja.

Ha már értem magam, hogy ki vagyok és miért vagyok, akkor könnyű meghatározni, merre van az irány és mi a cél. Amikor a belsőm életre kel, akkor már egyértelmű, hogy mit kell tennem. Hogy hová kell lépnem. Akkor már nincsenek kérdőjelek, feszengések azzal kapcsolatban, hogy ’miért csinálom’, hogy ’minek vagyok itt’, hogy ’ki vagyok én’ – hanem pont azért csinálok valamit, mert TUDOM, hogy miért vagyok itt és TUDOM, merre tartok és TUDOM, hogy mi a célom, hiszen tudom KI is vagyok.

Szóval az helyzet az, hogy mostanra úgy gondolom (és igen, angolul fogom ezt most mondani…), hogy ’when the BEING comes alive, the DOING thrives’ – Amikor életre kell a lényed, aki igazán TE vagy, akkor éred el a legnagyobb hatásfokodat, akkor érhetsz el a legtöbbet – mindazt, aki TE vagy, amiért TE vagy.

És mielőtt azt gondolnád, hogy ezzel itt az én utam vége, mert boldog vagyok, hogy megértettem mi lakozik bennem és most már örömmel tartok a saját irányomba, a saját céljaim felé, akkor mondom, hogy ez az út nem ért még véget. Őszintén szólva nem is tudom, hogy valaha véget ér-e, vagy valaha véget KELL, hogy érjen. Amit én érzek, hogy ’vedlés’ azóta is van 😊 Hogy időről-időre megjelenik a most már ismerős ’feszülés’ érzet, amikor tudom, hogy valami új készülődik, valami olyan kerül felszínre, ami eddig nem volt még a felszínen. Persze ne gondolod, hogy minden második hónapban valami ’új értelmet nyer az életem’ – nem mindig történik transzformáció, de alakulás, változás, az igen. Amikor új színárnyalatot nyer a bőröd, legyen az akár új vagy a régi, mert olyan ingerek érik, amitől változik. A különbség most már az, hogy sokkal többet látok és élek meg ebből a folyamatból és jó érzés látnom magam az új bőrömben. Jó érzés tudni, hogy a potenciálom, a belső erőm nyer teret magának.

És hogy ki vagyok én?

Az az ember, aki támogat egy másik olyan embert, aki hasonló cipőben jár. Aki épp most még ’feszeng’, mert legbelül azt érzi, hogy valami nem oké. Hogy nem akar már ott lenni, vagy azt csinálni, amit épp most csinál. De még maga sem tudja, hogy mit kellene tennie, de az a feszítő érzés már marja. Már nem tudja tovább tűrni. Már változtatna rajta. Már mindent megtenne azért, hogy végre megint ’nyugta’ legyen. Mert már azok az emberek ’sem elég jók’, akikkel korábban jól kijött, akiket amúgy meg bír. Már azt érzi, hogy belefáradt a mindennapos színházba. Amikor már csak egy vágya van:

Megtudni, hogy ki vagyok én.

Én ebben segítelek. A magam módján mindig is ez tettem: másokat támogattam. Csak még nem tudatosan. Csak még nem szakképzetten. Csak még nem hivatásszerűen.

Ma már tudatosan teszem, a ’hivatalos’ szakmai tudást is magam mellé szegődtettem az utamra. Mertem bízni abban, hogy nem vagyok egyedül azzal a hitemmel, hogy minden emberben ott van a saját maga potenciálja. Amit vagy használ, vagy pont nem. Ha már használja a benne rejlő erőt, akkor elérheti a számára ideális életet, jelentsen az bármit is. Ha a saját potenciája kiaknázatlan marad, akkor utoléri az aggasztó érzet: „ez nem én vagyok, de ki vagyok én?”

És lőn, valóban nem vagyok egyedül a világban, aki hiszi, hogy az emberi potenciál felszínre hozható. Egy nemzetközi coaching metodika alapszik rá és én örömmel a szívemben váltam Certified Human Potential Coach-csá, azaz Okleveles Emberi Potenciál Maximalizáló Coach. Mára (egyedüliként Magyarországon) a metodika segítségével láthatóvá tehetem a láthatatlant: megnézheted Te magad is, hogy hogyan is állsz a potenciálod kiaknázásával. Itt vagyok, ha azt érzed, hogy végre tudni akarod, mi és ki lakik benned.

Itt tudsz egy díjmentes coaching időpontot kérni, ahol megteszed az első lépésed magad felé.

Ha érdekel a potenciálodat felmérő teszt, azt itt jelezheted és küldök információt.