Ült a padon és nézte őket. A két másik embert a szemközti padon.
Persze csak félszemmel, mímelve, hogy oda sem néz- hisz’ bámulni illetlenség. De mégis teljes figyelmét nekik szentelte. A szeme sarkából pont jól látta őket. Azok ültek egymás mellett békésen, a férfi egyik karja a nő vállán nyugodott, a nő pedig a férfi lábán pihentette a kezét. Nem néztek egymásra, nem is nagyon beszélgettek, arcukon mégis egyforma mosoly ragyogott. Az a fajta mosoly, amikor azt érzed, hogy úgy jó a világ, ahogy van. Amikor örülsz annak, hogy szépen süt a nap, hogy a kedvenc kajád van a menzán, sikerült a vizsgád, vagy hogy rajtakaptad azt a helyes pasit a buszról, hogy megbámult és hirtelenjében igazán szépnek érezted magad a tavaszi virágos szoknyádban.
Ejh! De jó lenne így mosolyogni! – hasított bele a fiatal lányba a vágy, miközben tovább figyelte a szemközt ülőket. Nézte, hogy a nő kissé félrebillenti a fejét és lágyan a férfi vállára helyezi azt. A férfi feje válaszul a nő már ősz hajára hajolt és mosolyuk egyszerre szélesedett ki, sok mély ráncot hozva a szemük sarkába, a többi ránc mellé. A férfi cserzett bőrű, sokat dolgozott keze finoman simogatni kezdte a nő vállán az idejétmúlt mintás ruhát, mire a nő lakkozatlan körmű, idős kézfeje is cirógatni kezdte a férfi lábát. Ekkor a nő odasúgott valami a férfi fülébe, aztán darabosan, kissé öregesen és foghiányosan felnevettek.
Vannak már vagy 70 évesek – konstatálta a fiatal lány magában.
De szeretnék én is így megöregedni! – sóvárgott tovább. Olyan jó lenne megtalálni azt, akivel én is majd együtt öregszem meg, akivel jóban-rosszban kitartunk egymás mellett, aki a társam. Akivel együtt nevetünk, együtt sírunk! Akivel majd én is ilyen boldog leszek és ülünk majd együtt a padon! Akiben megbízom és ő is megbízik bennem. Akit szeretek. És aki viszontszeret….
Érezte, hogy elfutja a szemét a könny. Érezte azt is, hogy a sóvárgás szinté már irigységgé hatalmasodott el benne. Elszégyelte magát, gyorsan elkapta a tekintetét, törzsét is elfordítva új célpont után nézett, miközben nagy levegőket véve percekig próbálta magát megnyugtatni.
Hirtelen egy finom köhintésre lett figyelmes. A köhintés pontosan mellőle jött.
Drága, ne haragudjon, hogy zavarom…. – szólalt meg egy idős női hang. A lány odakapta a fejét és meglepődve, zavartan tapasztalta, hogy a szemközti padon ülő idős nő és férfi áll vele szemben. Hogy kerültek ide? Az előbb még azon a másik padon ültek….
Tessék? – szólalt meg nagy nehezen, és kissé félve is, mert tartott tőle, hogy szemén még meglátszanak az előbbi könnyek. Csak félszemmel sandított rájuk.
Aranyom, csak azt akartam mondani, hogy na…., hát, hogy is mondjam csak …..– kezdett bele az idős nő kissé bizonytalanul és belekarolt a mellette álló bácsi karjába, mintha erőt akarna onnan meríteni. Az pedig szelíden mosolygott és bólogatott.
Szóval csak azt akartam mondani, hogy láttuk a férjemmel, hogy itt ül a padon. És ahogy néztük magácskát, eszünkbe jutott az, amikor fiatalok voltunk. Olyan korúak, mint most maga lehet…. tán 20-21? … – töprengett a néni, de nem várt választ, hanem folytatta:
Eszünkbe jutott, hogy milyen jó is volt akkor… akkoriban ismerkedtünk meg, tele voltunk reménnyel, tettvággyal. Összeházasodtunk, aztán sikerült egy kis tanyát venni, gondoztuk a jószágokat, meg megszülettek a gyerekek is. Négyen is… – Négy fiú! – szólalt meg büszkén a bácsi is.
Sajnos meghaltak mind – fordult sírósra a néni hangja és a bácsi szeme is befelhősödött… Tudja, a háború, meg az a sok betegség, járvány … egyiket ez vitte el, a másikat meg az…. Olyan idősen halt meg a legfiatalabb, mint most maga….
Elhallgattak. Szinte szakítani lehetett a feszült csöndet. Némaságukban benne volt az egész életük. Az elmúlt több mint 70 év minden öröme és kegyetlen fájdalma. Szemüket elfutotta a könny és egymást szorosan karoló kezük egyszeriben megreszketősödött.
Ahogy az előbb ott ültünk és néztük magát – folytatta a néni, kicsit még most is szipogva – irigykedve arra gondoltunk, hogy Istenem! De jó is magának, hogy ilyen fiatal! Még előtte van mindennek, még nem kellett, hogy megeddze az élet, még hiheti, hogy az élet jó.
És csak tegye is, Aranyom! Higgye csak szüntelen, hogy élni jó, hogy élni érdemes! Tartson ki akkor is a hite, amikor már nem marad mása! Fel ne adja egy percre sem!
Isten áldja Aranyom, minden jót! – búcsúzott a néni hirtelen. Gyere Papa, menjünk – nézett sürgetően a néni a bácsira, az meg mindent-értően vissza a nénire. Arcukra visszaült az időtlen mosoly és aprókat lépve, közös némaságba burkolózva és egymásba karolva lassan távolodni kezdtek.
A lány üveges szemmel nézett utánuk, kísérte őket a tekintetével és látta a remegős lépteiket, a meghajlott hátukat. Most már nem is vágyott annyira az ő helyükben lenni, most már kifejezetten jó volt 21 évesen a tavaszi napfényben ücsörögni, túl lenni az összes vizsgán és gondtalannak lenni. Hirtelenjében szinte boldognak érezte magát.
Nézőpontok… – gondolta merengve a fiatal lány – Az ember boldogsága a nézőpontján múlna?
