2019. január 4-ét írunk. Épp előtte való nap tettem közre az ’Otthagyod a munkahelyedet?!’ blog-sorozatom záró részét, mely a megéléseimet írta le, hogy miként jutottam odáig, hogy egy biztos, közel 20 éves multinacionális karriert, egy vezetői pozíciót hagyok hátra a coaching kedvéért (ha még pont nem olvastad volna, fentebb belinkeltem).
Szóval január 4-én én tettvágytól buzogva tettem-vettem a lakásban, ezer meg ezer gondolattal, ötlettel a fejemben a jövőmre nézve – és élveztem ezt nagyon, szinte a föld fölött jártam a lelkesedéstől, hogy na! Végre itt vagyok, erre vágytam, gyerünk, most már nem tarthat vissza semmi!
És ezzel a lendülettel kiléptem az ajtón, rá a havas lépcsőre és puff – már a földön is találtam magam. A bal bokámat meg begyűrve saját magam alá.
Nem hiába mondják, hogy ilyenkor az elme kitisztul és kristálytiszta gondolatok lepik el az embert, velem is ezt történt, az első gondolatom ez volt: Oh, b@szki, de fáj! – belátom, nem túl fennkölt és nem is üti meg a magamnak felállított ’kultúrbeszéd’ mércémet, de elértem azt a fájdalomszintet, ami törölte ’jókislány’ programomat amint az ösztönös túlélő gyorsprogramom kapcsolt be. Ez a program pedig nem finomkodik. Stílusosan hívhatnám ezt az üzemmódot úgyis, hogy ’Szia’ azaz ’SYA – Save Your Ass’ –, nem baj, ha valaki nem érti ezt pontosan, hogy mit is jelent angolul, most már megint a ’kultúrprogramom’ fut és nem engedi, hogy még magyarul is leírjam 😊
Szóval egy könnyed, ajtóból való kilibbenésből szereztem egy jó kis bokarándulást. Ahogy ott feküdtem a havon, és elhangzott az első, fentebb említett ominózus gondolatom (amúgy többször is egymás után), a következő gondolatom az volt, hogy nekem innen valahogy be kéne jutnom a házba, mert oké, hogy a hideg jót tesz ilyenkor, de valószínűleg nem kéne az egész testemet lefagyasztani azért mégsem. Fortuna asszony kicsit megkésve ugyan, de akkorra már odaérhetett, mert elhaló segélykiáltásomra a macska sietett hozzám rögvest.
Illetve én naiv, akkor még azt hittem, hogy hozzám siet — de nem, csak benti macska lévén kihasználta, hogy az ajtó tárva-nyitva volt és gondolta, itt az idő az Alcatrazból meglépni. Szóval sajnálom, de a második (legalábbis tartalomban második) gondolatom sem volt túl szofisztikált, mert akkor meg arra gondoltam, hogy ’Hogy a pics@ba fogom begyűjteni a macskát kintről, ilyen lábbal?!!’ – aki persze, szabadságtól bódultan rohangált az udvaron fel s alá.
De nem baj, a túlélő program erős – még egy segélykiáltás kiszakadt belőlem, így már a párom is meghallotta és szerencsésen visszajutottunk a házba. Itt már alkalmam nyílt tüzetesen megnézni, hogy mi is történt velem és hát azt láttam, amit a bal oldali képen most Te is. Akkor még nem tudtam, hogy szakadt-e vagy tört-e, így ezt mindenképpen ki kellett deríteni. Szerencsére a röngten egyiket sem mutatta ki, ’csak rándulás és zúzódás’, amire a gyógymód masszív lábpihentetés, jegelés, krémezés.
Így történt az velem, hogy miközben fejben a már 15 lépéssel előrébb voltam, addig valóságban járóképtelenné váltam – legalábbis átmenetileg.
És hogy miért írom le ezt mind? Mert hiszem azt, hogy a dolgok okkal történnek velünk. És mivel ebben hiszek, próbáltam én is megérteni, hogy vajon miért kaptam pont most egy ’sorompót’, amikor épp csak saját lábamra álltam?
Szokásomhoz híven, szeretem a dolgokat, így a magam dolgait is több szemszögből megvizsgálni. Most is ezt tettem és ezt láttam:
- Ahogy a mondás is tartja ’lassan járj, tovább érsz’ – hát, szerintem ezzel a rándulással nekem azt mondták az égiek, hogy ’szuper, hogy fejben már ennyire előre vagy és a jövődről tervezgetsz, de talán nem kéne ennyire sietni és figyelhetnél jobban arra, hogy hová lépsz a következő lépéseddel.’ Tény, hogy kirobbanó energiával vártam ezt az időszakot és tény, hogy általában jellemző rám, hogy nagy elánnal futok neki a dolgoknak – és ha ezt teszi az ember, akkor a néhány fontos részletet szem elől téveszthet, hiszen annyira a ’nagy jövőképre koncentrál’.
- ’Egyszerre csak egy lépés, nem kell mindig kettőt ugrani’ – véltem hallani egy további intést is. Ez nekem azt jelenti, hogy ha megtervezem a következő lépésemet, akkor oda biztonsággal oda tudok érni. És mindennap egy lépés is közelebb visz a célomhoz. Türelem-türelem-türelem 😊 Vannak dolgok, amiket nem lehet ’lespórolni vagy lerövidíteni’. Ha nem sietek is odaérek.
- A bal lámmal történt az incidens, ami a szív oldala. Mi is zajlik akkor bennem érzés szinten? Van bennem bizonytalanság, félelem arra vonatkozón, hogy milyen is lesz évem?
Hát van.
És akkor mi van? Miért ne lenne? Ki mondta, hogy nem szabad félni? Végtére is most változtatom meg épp az egész rendszert, amiben eddig éltem és éltünk a családommal – ez se nem kis munka, se nem könnyű és nem is kockázatmentes. Természetes, hogy dolgoznak bennem ezek az érzések is. El tudom fogadni ezeket és tudom őket használni az utamon? Mit kell tegyek azért, hogy ha már velem vannak, akkor inkább támogassanak az úton, semmint hátráltassanak?
És amíg feküdtem az ágyon, hosszú napokon keresztül, felpóckolt lábbal, amit hol jegeltem, hol vizes ruhás borítással takartam be, hol meg kenőccsel kenegettem, szépen rájöttem a válaszaimra is:
1.- Fontos, hogy a mostban, a má-ban legyek. Fontos, mert a mai nap termése, hozadéka a holnapom alapja. Minden má-nak a céljaimat kell szolgálnia. Erre pedig a legjobb módszer a tudatos tervezés. Ha nem hagyom, hogy az idő kifolyjon a kezeim közül, ha pontosan tudom mi a következő lépésem. Azt a lépést meg kell tervezni. Arra a lépésre fel kell készülni, fejben végig kell gondolni, szívvel rá kell hangolódni, vagy épp a szív érzéseit a ’fej szintjére’, gondolatokra, majd tettekre lefordítani – és így lesz a következő lépesem biztos. Így lesz a következő lépésem pont az, ami engem és a céljaimat szolgálja.
És így született meg a nagy jövőképemre épülő egész éves, heti szintre lebontott tervem 😊 Egy olyan terv, amiben tevékenységek tervezett sora követi egymást, melyek a fő célomat szolgálják. Meghatároztam az egyes tevékenységek eredményességét mérő számokat, hogy könnyű szerrel eldönthessem, hogy amit csináltam az eredményes volt-e és ha nem, akkor mit csinálok, hogy az aznapom továbbra is szolgálja a holnapomat.
2.- Fontos, hogy magunkkal (is) fair elvárásokat állítsunk fel. Nagyon vártam a január elsejét, hogy elkezdhessek teljes munkaidőben coachként dolgozni. Az elmúlt 2 évben erre a napra készültem. Tanultam, képeztem magam, sokat gyakoroltam, ügyfelekkel ’élesben dolgoztam’ a munkahelyen megterveztem és véghez vittem a ’kiszállási’ tervemet – tudatosan készültem a lépésemre. Fontos volt ez nekem, mert így tudtam legyőzni a magam korlátait és a félelmet, ami bennem volt. Egy valamivel nem számoltam azonban: a félelmeimmel. Hogy azokból még mindig maradnak – január 1-eje után is. Váratlanul ért, hogy jéé, még mindig vannak? Ma azonban azt mondom, hogy persze – miért ne lennének? Ki ígérte, hogy egycsapásra megszabadulhatok tőlük? Néhány félelem valóban szétoszlott, de néhány új meg felütötte a fejét. De mit is csináltam korábban, amivel a félelmeket feloszlattam vagy legalábbis a magam oldalára tudtam őket állítani?
Hát terveztem. Szóval most is ezt kell tennem – vissza az egyes pontra Ági 😊
3- Fontos, hogy nem vagyok egyedül. Van, akikre számíthatok. Van, aki segítsen. Van, aki sántán is szeret 😊 Hogy miért fontos ez? Mert a szó minden értelmében lehet támaszkodni a másikra. Persze, szeretünk önállóak, meg függetlenek lenni, meg a ’majd én megcsinálom’ szöveget fújni és a felnőttség jár ilyennel is, ami oké. De segítséget kapni és elfogadni is oké.
Szóval nekem ez a bokarándulás egy kirándulás volt 😊
Magamba.
Bár nem kértem, de kaptam egy kis extra időt, amikor magammal, a tervezéssel tudtam foglalkozni és tudatosítani magamban a következő lépéseimet. Egyúttal kaptam lehetőséget a türelem gyakorlására is, hiszen hosszú napokon keresztül a legkisebb fizikai aktivitással lenni, az nem az én műfajom. De itt most nincs gyorsítósáv. Nem lehet tövig nyomni a gázpedált úgy, hogy a szélvédő meg tiszta kosz. Illetve lehet, de elég nagy őrültség.
Ha nem látok, akkor hová megyek? Úgyhogy türelmesen tessek szépen visszamenni az útra, ami az én utam, és használni a térképet, ami bennem van 😊
Így most itt tartok. Ma, 3 héttel a történtek után, már végre elmehettem tornázni, mert:
- a bokám már szinte az eredeti. Mindenesetre szépen, óvatosan mozogtam, türelemmel viseltettem magam iránt, remélvén, hogy a megfelelő dolgokat tanultam a dolgokból 😊
- a lélek mellett a testet is karban érdemes tartani. Hosszú távú terveimet csak úgy tudom megvalósítani, ha két lábon maradok – fontos a fittség. Szóval tornázni mentem, mert ezt terveztem mára 😊
És még egy valamit amúgy tanultam ebből az egészből:
Kislányom, ne menj papucsban a hóra! Még a végén elesel 😊
Neked mi a legnagyobb tanulságod mára?